" Az emberben folyton összegyűlnek kóbor, névtelen fájdalmak, melyek mindig keresik az arcukat, és felnagyítják a fájdalom valódi alakját." / Moldova György/

Amikor az üresség ellen harcolok, vagy inkább csak kikerülni próbálom, mert igazán nem vagyok harcos típus, inkább naív, és becsapható, és kijátszható, és képes vagyok úgy élni napjaim, hogy a kívülállók azt látják épp csinálok valamit, ami a valóságban számomra azt jelenti, hogy képzeletben a sivatag homokját pergetem az ujjaim közt,miközben épp mosogatok, teregetek, gondolatban, épp, hogy csak sikítva ne rohanjak ki a világomból, a hajamat borzolja a sivatag szele... tudom, mindez képzavar, csak épp megment az ürességtől, amitől annyira félek, hogy félelmemben inkább szembefordulok vele. Bár bátornak semmiféleképp nem mondanám magam. Inkább menekülök, halogatok, odázok....az emlékek mohos, macskaköves útján lépegetek visszafelé, felnagyítok, megváltoztatok,átváltoztatok, csókok ízét keresem, ölelések szívbemarkoló illatát idézem, szerelmes szavak ijesztően plasztikusan hullanak elém, közben a tévé órák óta bambul rám, a könyv kiesett a kezemből, és nem bírok arra gondolni, hogy nem hívtak fel, hogy holnap menjek dolgozni, mert legalább nem éreztem feleslegesnek magam... nem is a munka, a pénz hiányzik, a sárga csekkek üvöltő halmazából kikapom a legfontosabbakat, befizetem, a postán a hölgy mosolyog, és eszembe jut, hogy a Posta sem válaszolt a pályázatomra, de erről a hölgy a kedves mosolyával nem tehet, végigszaladom a várost, most annyira hiányzik a lüktetés, a pezsgés, a mindennapok, Popper Péter mosolyog rám a könyv borítóján, magadnak teremted a világod, kedvesem, üvöltenék, hogy nincs igazad... nem akarok üres lenni. Félek, és ez megint üvegfalat von körém, beültem Szent Ritához egy pár percre, hogy a templom csendje  visszahozza a lelki békét, hát nem hozta... szeretném azt hinni, hogy a a harmadik szemem lüktetésén túl, a megérzéseken, a hiábavalóságokon, a ki nem mondott vágyakon túl ott vagyok valahol...valahol a hétköznapok varázsain, az Üveghegyen, a csodákon túl a mindennapok fárasztó közönye nem esz meg teljesen, hogy nem vagyok fölösleges, hogy érek valamit, bár nem kell kacsaláb, és varázskastély, csodaautó sem, csak szív és lélek... félek, és inkább álmodom...