Évek óta keresgettem magam.

 Egy pár napja végre megfogalmaztam, kimondtam, végiggondoltam mit is tudnék magammal kezdeni.A felismerés olyan döbbentően egyszerű volt, hogy elnevettem magam. Hiszen évek óta tudtam. Kimondani most mondtam ki legelőször. Ha tehetném. Ha tehetném egy időre csak lennék. A számlámra mindig érkezne kellő pénz, épp csak annyi, amennyi egy hónapra elég, ha tehetném akkor ébrednék, amikor akarnék, fekve eldönteném ma mit is kívánok tenni. Nekem tökéletesen megfelel ez a félmagány állapot. A zajos tömegek, a kuszaság, a nyüzsgés egyenlőre nem hiányzik. Annyira jól érzem magam egy pár hete, pont úgy élek, ahogy szeretném. A problémákat egyenlőre félretettem. Megtanultam Máraitól egy-két dolgot, és jelentem: működik! Sosem hajszoltam a pénzt, nem is szeretem. A kettősség, ami jellemez, az észtvesztő könnyelműség, és a skótokat lepipáló zsugoriság mindenkor jellemez. De a pénz istenét imádni sohasem fogom. Sem alávetni magam az ő akaratának. Vannak szilárd pontok az életemben. Például tökéletesen tudtam, hogy el fogok kerülni abból a bányásztelepülésből, ahol laktam. Sosem felejtem az esőt a buszmegállóval szemközti házon, az esőcseppeket, a döbbenetet, mikor ráébredtem, hogy el fogok kerülni innen, soha ennyire nem éreztem még a dolgok legmélyét, mint mikor a buszra vártam. Egyszerre könnyű lett minden. A dolgok a helyükre kerültek. Most is ezt érzem. A félelem, ami hónapokon át a kísérőm, az árnyékom volt, most eltűnt, és a tükör előtt állva jelentettem újból ragyogó kék szememnek, hogy élek! A hálaadás már egy divatos, sőt felkapott dolog lett, elvégre Oprah (!) is csinálja, én nem ezért teszem- minden nap hálát adok az isteneknek, az Istennek, a sorsnak, a szerencsének, a jóságnak, az álmoknak. Köszönöm a napsütést, a mosolyt, a madarak énekét, a fák kitartó szeretet-hullámait, az autósnak, hogy átengedett a zebrán, a hivatalban a hölgynek, hogy segített, mindennapi kenyerünket is köszönöm, köszönöm, hogy van férjem, aki húsz éve tűri a hülyeségeimet, a fiamat, hogy megállja helyét a főiskolán, és tanár akar lenni, köszönöm a sorsnak, hogy az írás kényszerét nem ölte ki belőlem, köszönöm, hogy van erőm és kitartásom leírni. És az írás kényszerét is köszönöm, akinek kell, mert jobb, erősebb, és talán szebb is lettem általa...