Forrás: http://www.szatmar.ro/content/view/7614/85

A napokban ünnepeljük a magyarországi 1956-os forradalom félévszázados évfordulóját. Minden nagyobb településen és városban megemlékezések sorozatára kerül sor, illetve emlékművek tucatjait leplezik le. Mint a XX. századi magyar történelem legjelesebb eseménye, természetes, hogy mindenhol, ahol magyarok élnek megemlékeznek ezekről a napokról. Az ünneplésbe az a kis furcsaság vegyül, hogy egy kimondottam Magyarországon, illetve Budapesten lezajlott eseményre emlékezünk. Vagyis helyi szinten (még) nincsenek helyek, események és személyiségek, akikről meglehetne emlékezni. Mindez a furcsaság a magyar történelem tragikus fordulataival magyarázható, azaz a XX. század elejétől elválik a magyarországi és a Kárpát- medence többi részén elő magyarok történelme, s csak rövid, álomszerűen lepergő évekre sikerül újra egyesíteni a nemzetrészeket (gondolok itt a „kis magyar világként” emlegetett, 1940–1944, közötti évekre). Vagyis 1956 az első olyan nagy világtörténelembe illő esemény, amikor a határon túli magyarok, ezen belül az erdélyiek, nem vehetnek részt az események alakításában. Mindezek ellenére azonban megemlékezünk az 1956-os eseményekre, s magunkénak tarjuk azt.

1956-ban azonban nem arról van szó, hogy a rebellisként elkönyvelt magyarok ismét fellázadnak sérelmeik miatt, hanem 1945 után Kelet Európát egységesen sújtó rendszer és ideológia ellen léptek fel, s nemcsak a magyarok. Így a maguk módján minden kelet- európai országnak megvan a maga 56-a, így Romániának is. Mivel nem egy nép vagy népcsoport elnyomásáról van szó, ezért Romániában is helyesebb, ha nem „erdélyi magyar 56-ról”, hanem „romániai 56-ról” beszélnénk, mivel a kommunizmus nem csak az erdélyi magyarokat sújtotta, hanem a románokat is.

A fentebb vázolt okok miatt az erdélyi magyarok sorsa az első világháború után elválik az anyaországi magyarokétól, s a románokéval kerül kényszerházasságba. Ennek ellenére az erdélyi nemzetrész történelme nem válik el teljesen, csak párhuzamosan zajlik. Így, minkét ország történelmében hasonló események zajlottak le, csak különböző képen. Hasonló az, hogy 1956-ot mindét ország történelmében töréspontnak tekinthetjük, ha Románia esetében ez nem is annyira nyilvánvaló. A lezajlott események, folyamatok és azok következményei azonban különbözőek, s ez a két nép és ország fejlődésének eltérő voltából adódik.

Az 1950-es évekre nyilvánvalóvá válik, hogy a Moszkvából irányított kommunista rendszerek csak akkor tarthatók fenn, ha azokat megpróbálják megreformálni, s az internacionalista frázisok helyett nemzeti alapokra építeni. Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálát követően ezek a reformkísérletek felerősödnek, s Kelet-Európa minden országában megindul a desztalinizációnak nevezett folyamat. Változás következik be mind a vezetésben mind az alkalmazott módszerekben, elismerik az addig elkövetett hibákat, csökken a társadalomra nehezedő nyomás. Kivéve Romániát, ahol semmilyen változásra, vagy reformra nem kerül sor. Ennek magyarázata, hogy a román vezetés úgy ítélte meg, hogy Romániában már lezajlott a desztalinizáció, másrészt nem volt olyan baloldali eszmerendszer, amit felhasználhattak volna a rendszer megreformálásakor. Ezzel szemben Magyarországon a szociáldemokráciának és a radikális polgári irányzatoknak hagyományai voltak, amelyek a reformerők számára jó kiindulási alapot szolgáltattak. Romániában csak a jobboldali nacionalizmusnak voltak gyökerei.

Sztálin halála által kiváltott világpolitikai enyhülés, és a szomszédos országokban meginduló folyamatok Romániában is aktivizálta bizonyos csoportokat, közöttük az erdélyi magyar értelmiség tekintélyes részét, valamint a görög katolikus hívőket és papokat. Míg a magyar értelmiségiek a magyarországi események hatására léptek fel, addig a görög katolikusok a nemzetközi helyzetben bekövetkezett enyhülés hatására az 1948-ban betiltott egyházuk újraengedélyezését kezdték követelni és ezért aláírásokat gyűjtöttek. Csak Máramarosban 15000 aláírást gyűjtenek össze ennek érdekében. Ebben a kérdésben még további kutatásokra vár a szatmár környéki görög katolikus papok és hivők akciói ezekben az években.

Ugyanúgy, mint az 1848-as forradalmat megelőzően, 1956 előtt is volt egy úgynevezett reformidőszak (Nagy Imre miniszterelnöksége), ami előkészíti a későbbi forradalmat. Mivel Romániában semmilyen reformra, vagy változásra nem kerül sor, valós forradalmi események sem következnek be. Ugyanakkor a magyarországi események hatására a Román Kommunista Pártnak sikerül elejét vennie a megmozdulásoknak. Így Romániában csak kisebb megmozdulásokra, illetve elvetélt forradalmi kísérletekre kerül sor (lásd a Szoboszlay ügyet).

Annak ellenére azonban, hogy Magyarországgal ellenétben, Romániában csak „képzeletbeli forradalmak” zajlottak le a megtorlás ugyanolyan súlyos volt mint Magyarországon. Mintegy 30000 embert tartóztatnak le, és 1958 végéig 50 halálos ítélet születik.

1956-os eseményeknek több következménye is volt. Az egyik, hogy a román kommunista vezetőknek megrendült a bizalma a magyar kommunistákban, s ezáltal az egész magyar lakosságban is. Az 1950-es évek végétől, a külön utakat bejáró romániai kommunizmus az egyetlen, a hagyományokkal rendelkező eszméhez, a nacionalizmushoz nyúl vissza, s ettől kezdve ismét problémaként jelenik meg a magyar kérdés, amit minél gyorsabban „megszeretnének oldani”. A Securitaté felismeri, hogy a magyar lakosság nincs kellő képen behálózva és nem rendelkezik elég ügynőkkel. Kihasználva az 1956-ban elkövetett vélt vagy valós cselekedeteket legtöbbször zsarolással sikerül pár év alatt megsokszorozni a magyar ügynökei számát (lásd Szilágyi Domokos esetét). Másik következmény, hogy felgyorsul az észak- erdélyi városok elrománosítása (köztük Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagyvárad), illetve a kisebbségi kulturális és oktatási intézmények elsorvasztása.

Mind az előzmények, mind az események különböző képen zajlottak le a két országban, és a két ország kommunista vezetői is különböző következtetéseket vontak le belőle. Míg Kádárék rövid megtorlást követően belátták, hogy a rendszert nem lehet általános terror és nyomor közepette fenntartani, addig a hatalomra kerülő Ceauşescu szerint a hatalom fennmaradásának záloga nem a pluralizmus, hanem a terror fokozása. Így, egyedüli módon Kelet Európában, a ’70-es ’80-as években a terror mértéke nem csökken Romániában, hanem egyre nő.

A fokozódó és enyhülő terror és nyomor közepette is a magyarországi 56-os események reményt adtak az embereknek, ott is és itt is, hogy egyszer eljön ennek a rendszernek a vége.

Sárándi Tamás