Hiányérzetek éjszakája2010.10.21. 16:12, Csárádi Edit
Mikor a telihold szinte átböki ezüst kardjával
a függöny bordó-selyem hullámait, mikor az érzékeim teljesen kiéleződnek, szívszakadva riadok fel ijesztően plasztikus álmomból, magas, karcsú barna férfi ölelt, az ujjait még érzem a bőrömön, arca csak egy mosoly, nem ismerem, látásból, tévéből sem, a múltból merült fel talán, ki tudja...a hold a lelkembe világít be, ezüst fénye kimos mindent, és elborít a hiányérzetek hosszú sora...A hold útra hív, újra, minden teliholdkor megfogja kezem, az ősi dalt susogja újra és újra és újra..a vándorok régi dala ez, szívem összemarkolódik, tehetetlen vagyok, pedig hív az út, sürgetőn újra..álmaim összemosódnak, szívemben, fülemben érzem a sivatag szelét, a homok ízét, vár rám tudom, hív, a tenger csapkodja talpam, ősi kagylók hangja visszhangzik fülemben, ismerős dobogás a fejemben, a szél, az útra hívó nyugati szél, erdők illatát hozza, vándorlásra hív, és én a hajnalra várok, hogy talán egy kicsit megnyugtat a színvarázsával, és lecsillapít, mert indulnom kellene, és nem tehetem, mert az idő még nem érkezett el, lelkem ég csak, a telihold megigéz, a hiányérzetek pedig átsöpörnek rajtam, vad, eszelős tánccá, dobogássá válnak bennem, külsőleg csak a lélegzetem változik. Az ősök, a vándorok pedig megállnak szellemalakjukkal mellettem, varázskört húznak körém, harmadik szemem lefogják, intenek, köddé válnak megint, itthagyva a sóvár vágyat, a vándorlás sürgetését, a szél illatát, a tenger ízét, a sivatagi szél forróságát...és egy férfi álomcsókját...
|