A vörös oroszlán2010.10.17. 12:26, Csárádi Edit
A vörös oroszlán címet Szepes Máriától kölcsönöztem, mert tökéletesen kifejezi az elmúlt hetek történéseit:
Június 5.-e hajnali fél öt: - Robi, lassan indulnom kell. - halk nyöszörgés a válasz. - Bizonyára még alszik, bár a megmagyarázhatatlan félelem már elindult a lábamon felfelé, jeges rémületbe vonva egész magamat. Zuhanyozás, öltözés, újbóli költögetés. Mit csináljak, itt hagyjam aludni? Már indultam az ajtóhoz, mikor valami visszarántott.- Robi- ráztam meg újra.- Egybefüggő hatalmas, rémisztőn tágra nyílt pupillák, a bal arcfele leesve, a bal oldala nem mozog, tétován matat és motyog valamit. Az első rémültemben az anyukáját hívtam, mert nem mertem nem elindulni dolgozni a mai világban, aztán mégis maradtam. Ő riasztotta a mentőket, tehetetlen rémületemben rendet próbáltam rakni, a másodpercek ijesztően lelassultak, a szívem a torkomban vert, az ajtóban vártam a mentősöket, megfáradt arcú mentőslány, szeme bedagadva, jól tette, hogy nem hagyta itt, mert akkor meghalt volna bólogatott, mi ez, kérdeztem rémülten, agyvérzés talán vont vállat, utána egyszerűen nem engedhettem magamnak, hogy a gondolat teljesen elfoglaljon, úristen mi van, mi lesz... A mentő elvitte, a sürősségin leszünk, intettek felém, én zavartan álltam, bénultan, mi kell a kórházba, istenem, papucs, törölköző, nincs is pizsamánk, póló, tiszta alsónemű, zokni, fésű, fogkefe. A telefon állandón csengett, mintha üvegbúra alá szorultam volna, kizártam mindent, fölrohantam a kórházba, álltam órákon át tehetetlenül, néztem ahogy néha rángatózik egyet,a meghökkentően fiatal orvos magyarázott, én kábultan álltam, szerencsére nem agyvérzés, még nem tudunk többet... A tehetetlenség annyira gúzsba fogott, hogy napokon át csak voltam, ültem az ágya mellett kétségbeesetten, nem érdekelt evés ivás alvás, és az a pár nap amíg viszonylag rendbe jött szinte éveknek tűnt, ismerős nővérek, rokonok, haverok álltak részvéttel a betegágynál, olyan forgalom volt, mint egy moziban, és én ámultam, mert hogy baj lett derült ki, ki is aki velünk, megható volt, úristen mi az hogy agylágyulás, jovális, deres halántékú, jóképű orvos, soha a szemedbe nem néz, magyaráz, mikor néha elkapod pillantását az iszonyún üres, azonnali rehabilitáció és rokkantnyugdíj, nézett rám, és őszintén csodálkozott amikor pár nap multán saját lábán hagyta el a betegágyat. Most Parádfürdőn van, szerencsétlen béna emberekkel összezárva, valami végérvényesen megváltozott, mindannyian érezzük, tudjuk, talán a kegyetlen istenek torz játéka, talán a sors szeszélye, talán a jótündér, istenem ki tudja, mikor a kórházi ágyon feküdt minden nap elmondta mennyire szép vagyok, hozzábújtam, szívem túlcsordult, sírni csak pár nap után tudtam, azt sem lélekszinten, csak felszínesen, mert a könnyeknek nincs most itt idejük és helyük. S minthogy teljesen beleborzongtam a visszaemlékezésbe egy kicsit pihentetem talán...
|