Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Hosszú az út.

   A fiúk felváltva vezetnek. Több órás autózás után, éhségtől elgyötörve, megállunk egy parkolóban.

   Az étteremben bőséges ebédet-vacsorát rendelünk. Csupán mi hárman vagyunk a helyiségben, és a fiatal felszolgálónő. A szőke, nagymellű fruska a pult mögött törölgeti a poharakat, közben érzelmes stájer dalokat dudorászik.

   Kísérőimről lerí származásuk. Akkora orruk van, hogy kijárnak a pekingi Tiaman térre megfordulni. Így egy kicsit körülményes a közlekedésük, de legalább nem balesetveszélyes.

Eszünk.

   - Mennyi időm van a feladatra? – kérdezem őket, miközben a kolbásszal küzdök, mert mindig a szemembe fröcsköl a zsírja.

   - Miért nem veszel föl szemüveget, ha kolbászt eszel? – kérdezi a köpcös.

   - Még az idén meg kell lennie! – mondja a borostás. – A szemüveg kevés, ennek hegesztő álarc kéne, mert még a nyaka is zaftos – teszi hozzá.

   - Ti kurva jó fejek vagytok! – mondom, és eltolom magam elől az ételt.

   Ezt várta a sas orrú, mert azonnal lecsap a tányéromra.

   - Amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra! – mondja vigyorogva.

   Ásványvizet töltök, nézem, ahogy a buborékok táncot járnak a pohárban.

   - Védelmet kapok?

   - Utána! Állampolgárságot is ahol akarod, új papírokkal, új arccal – nyugtat meg a keskenyfejű.

   Folytatom a kérdezősködést: - Fegyver?

   - Nem szólunk bele, szabadon választott.

   - Összekötő?

   - Lesz – feleli a köpcös.

   - És ha elvégeztem, én is bevégzem? – kérdezem, és mélyen belenézek a borostás szemébe.

   - Nem, megígértük – mondja nyugodtan, és a fene tudja, hogy miért, de hiszek neki.

   - Akkor ez egy szóbeli szerződés, igaz? – feszegetem őket tovább.

   - Az.

   - És ha ti meghaltok, akkor kihez forduljak?

   Felnevet a köpcös: - Majd jelentkezni fog valaki, de még ne temess!

   Nyílik az ajtó, és egy csapat újnáci ront a helyiségbe.

   Borotvált, kopasz fejek, szöges bakancsok, fekete egyenruhák.

   Megtöltenek két asztalt. A pincérnő remeg az idegtől, amikor sört rendelnek. Ricsajoznak, össze-vissza kiabálnak a gyönyörű, német nyelvükön. Vezérük, horogkeresztes karszalagban pompázik. Egyikük észrevesz minket, elhalkulnak. Csendben tanácskoznak, közben felénk sandítanak.

   Ketten felállnak, odasétálnak az asztalunkhoz.

   - Zsidó kifelé! – kiáltja a kisebbik, aki ha egyedül lenne, csendben szopogatná a málnaszörpöt, a bábszínház gyermekmegőrzőjének egyik csendes sarkában.

   A köpcös nyugodtan, németül odaszól.

   - Menjetek arrább!

   A vezér felpattan, szögekkel kivert kesztyűjével csap az asztalra.

   - Ne pofázz jiddis! Eltaposlak!

   A borostás felemelkedik, leveszi zakóját.

   Csend lesz. A hóna alatt lógó Magnum tekintélyt parancsoló.

   - Igyátok meg a sörötöket, a vendégeink voltatok – mondja a nagy fülű. – Aztán feltűnés nélkül menjetek el.

   Hosszú, erőfelmérő csend. Isznak. Nem tudják, mi tévők legyenek. A vezérre várnak, mint a birkák.

   A góré felemeli a korsót. – A Vezérre! – fenékig üríti az idiótára, majd büszkén nézi embereit. - Gyerünk! – adja ki a parancsot. Pénzt dob az asztalra. – Zsidó nekem ne fizessen! – kiáltja német büszkeséggel, és trappolva vonulnak el asztalunk mellett. 

   Kis idő múlva mi is fizetünk. Kéz közelbe helyezzük fegyvereinket, a kocsihoz sétálunk.

   Jól sejtettük! Motorjaik mellett várakoznak. Nem csinálnak semmit, csak állnak. Egyelőre féken tartják megtépázott vitézségüket.

   Beülünk az autóba, elindulunk. Ezres motorokkal dübörögnek mögöttünk.

   Gyorsítunk! Ők is.

   Üres a sztráda, növeljük a sebességet. De ezek nagyon gyors gépek! Most két oldalt száguldanak mellettünk, kezükben lánc. Fejük felett pörgetik, mint a lasszót. Ketten meg közvetlenül mögöttünk vágtatnak.

   Esze-veszett iramot diktálunk. Nem tudjuk lehagyni őket.

   - Kapaszkodni! – kiáltja a borostás, majd beletapos a fékbe.

   A két oldalsó motor elrohan mellettünk, a két hátsó viszont belerohan a kocsiba. Fejünk felett elrepülve, hangos csattanással dekkolnak a betonon. 

   Sietve kiszállunk, a másik kettő visszafordul, és felénk iramodik.

   Kísérőim a kocsi mellett állnak, lövésre kész fegyverekkel.

   Biztosra mennek. Kitűnő idegzettel várják be a közeledő motorokat, aztán tűz!

   Borulnak jobbra-balra! A nagypofájúak az árokban és az úton fetrengenek.  

   Jajgatnak.

   Hamburg, még legalább kétszáz kilométer.