Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Mocskos módon zúg a búrám, amikor magamhoz térek. Tapogatom a tarkómat. Jó kis dudor éktelenkedik a kisagyam alatt. Ágyban fekszem, és voltam már jobban is.

    Ketten ülnek mellettem. Ezeket nem ismerem. Angolul beszélnek, de se kalap, se szemüveg, és még az itt annyira divatos ballonkabátot sem látom sehol.

    - Jobban vagy? – kérdezi a borostás, nagy fülű, vékony arcú.

    - Aha – dünnyögöm, és még mindig a dudoromat simogatom.

    - Kiviszünk innen, oké? – hunyorog rám a kalácsképű, sasorrú, köpcös.

    - Oké. Kik vagytok? És miért vágtatok fejbe?

    - Hogy ne ugrálj. Képzeld el, meglátsz minket, és hadonászni kezdesz, erre lelövünk. Na? – mondja a nagyfülű.

    - Jó, elfogadom. Kivisztek?

    - Ki. Ha elvállalsz egy melót – mondja a borostás, közben odasétál az ablakhoz, kinéz rajta.

    - Ennek sosem lesz vége – mondom, közben feltámaszkodom a könyökömre, hogy jobban lássam őket. - Kik vagytok? – kérdezem a kerekfejűt.

    - MOSZAD – mondja az ablaknál álló, és leengedi a redőnyt.

    - Hát ez nem igaz. Ilyen nincs – térek egyből magamhoz. – Honnan tudtátok, hogy itt vagyok?

   - Nekünk mindenhol vannak embereink – mondja mosolyogva a köpcös. – Na, segítesz nekünk?

    - Azt sem tudom, miről van szó. Különben is elveim vannak.

    - Tudjuk. Az elveid miatt robbantgatsz az Interben. Így van? – kérdezi a borostás.

    - Miről beszélsz? – nézek rá értetlenül.

    - Kinyírtad az orosz elnököt. Azt hiszed, nem tudjuk? – vigyorog jól értesülten a kerekfejű.

    - Nyírta a rosseb! Hazautazott, nem tudjátok?

    - Igen. Valaki hazautazott. De ki? – néz rám kérdőn a borostás.

    Hosszú csend. Most mit csináljak? Tagadjam, vagy ne tagadjam? Valami azt súgja, ezekben a fiúkban megbízhatok. Legalábbis szeretném azt hinni, mert segítség kell. Ez egy olyan meló, ez egy olyan világ, hogy egyedül megdöglik az ember. Lehet, hogy csapatban is, de egyedül tuti. Veszek egy nagy levegőt, suttogok.

    - Nem tudom, nekem is hihetetlen az egész. Láttam lemenni a robbanás előtt a pincébe. Onnan fel nem jött, az biztos. Egyszerűen nem tudom, hogy úszhatta meg? – magyarázom nekik, közben felkelek az ágyból.

    - Mi sem tudjuk. Vagy meghalt, vagy nem. Az orosz politika most nem engedheti meg, hogy halott elnökeik legyenek – mondja a borostás. – Az is lehet, hogy csak az egyik alteregóját nyírtad ki! Világos?

    - De az is lehet, hogy az elnököt likvidáltad, és a hasonmás utazott haza – mondja a kalácsképű, és cigivel kínál.

    Rágyújtok, és elismerem magamban, erre nem gondoltam.

    - Akkor ezt sosem tudom meg, igaz? – kérdezem a borostást, mert úgy látom, hogy ő az agy kettejük közül.

    - Dehogynem.

    Kérdőn nézek rá, folytatja.

    - Az oroszoknál az a szokás, hogy minden elnök életfogytiglan elnök. Érted?

    - Nem – vallom be férfiasan.

    - Figyelj ide. Az olyan káoszos országban, mint az orosz, működhet egy darabig bábkormány. Érted? A háttérből valaki, vagy valakik irányítják a hasonmást. Aztán ha az “elnök” egy-két éven belül eltűnik a közéletből, akkor sikerült. Ha nem tűnik el, akkor nem sikerült.

    - Szóval még egy-két évig várhatok a pénzemre – mondom fejcsóválva.

    - Nem kapsz te itt lóvét, legfeljebb csak tőlünk! – mondja kéz legyintve a köpcös. – Feltéve, ha bedolgozol egy kicsit nekünk.

    - És ha nem?

    - Nincs semmi! A STAZI a hallban van, az amik úton ide – rántja meg vállait a borostás, közben kikukucskál a redőny mögül, mint a pedofil nagymama, mikor a szomszéd gyerekeket várja haza az óvodából.

    - Na és mielőtt elfelejteném, a franciák is érdeklődnek irántad! – emeli fel mutatóujját a kalácsképű.

    - A franciák! – kerekedik el a szemem. – Mit akarnak tőlem a békazabálók?

    - Azt hiszem, amikor megléptetek a légióból, nálatok maradt a helyőrség zsoldja. Vagy nem így volt? –    hunyorog a kövér.

    - Lehet. Mi közöm hozzá?

    - Kinyírtátok a pénztárost. A legjobb esetben is kényszermunka, életfogytig – okoskodik tovább a pufi.

    - Erről nem tudtam! – kiáltok fel. – Én kint biztosítottam az ajtó előtt.

    - Ezt nehéz lesz elhitetned velük, mert a többiek meghaltak. Tehát?

    - Nincs tehát! Elég volt, nem dolgozom! – mondom fejcsóválva. – De mondok valamit! Ott van a jó öreg Sörensen! Nektek ő kell! Sokkal ügyesebb nálam.

    - Sörensen? Egy pancser – állapítja meg a köpcös. – Megint elszúrta.

    - Akkor is jobb, mint én – nyugtatom meg őket.

    - Te tudod. Na, akkor megyünk. Úgyis mindjárt itt vannak a németek. Nyugodj békében – mondja a borostás, és felcihelődnek.

    Az istenit! Megint benne vagyok a szarban!

    - Várjatok. Beszéljük meg – mondom nekik. – Biztos, hogy kivisztek?

    Visszaülnek, amikor valaki kopog az ajtón.

    A kövér felpattan és besiet a fürdőbe, a másik lehasal az ágyam túloldalára.

    - Tessék! – kiáltok.

    Belép a pincér, kezében tálca, rajta a reggelim.

    Egyet lép előre, amikor a pufi kiugrik a fürdőszobából, hátracsavarja a megrémült fickó kezét, közben a borostás lövésre kész fegyverrel térdel az ágyam túloldalán.

    Én meg hangosan röhögök, megtapsolom a bemutatót. A pincér falfehér, és a reggelim maradványait kapargatja össze az ótvaros szőnyegről.  Amikor végez, remegő lábakkal távozik.

    - Hatásos bemutató, gratulálok! – mondom nevetve. – Ti képesek lennétek összeverni az aggok házát, ha azok ne adj isten nem ennék meg a vacsorát.

    - De ha lelőtt volna, akkor az lenne a bajod! Igaz? – néz rám szemrehányón a borostás.

    Igaza van! Vigyáznak rám, és ez a fontos. A világ legjobb titkosszolgálata őrködik felettem. Kérdés, meddig? Ezek is csak a munka végéig, vagy teljesen megbízhatok bennünk?

    - Azt mondjátok, akkor kivisztek innen, ha elvégzek egy munkát. Így van? – kérdezem tőlük.

    A magasabbik bólint.

    - És azt mondjátok, hogy a németek a földszinten vannak, az amik meg úton ide.

    Újabb bólintás.

    - És ha elvállalom, akkor kivisztek?

    - Igen – mondja a köpcös, közben vakarja a tökeit.

    - Csak kivisztek? – kérdezem.

    - Kapsz egy kis pénzt is – nyugtat meg a borostás.

    - Milyen kicsit? – csillannak fel a szemeim, mert még mindig nem emésztettem meg, hogy átvert az FBI.

    - Nem olyan kicsit.

    - Szóval, egy kicsit nagyobbat, mint a kicsi?

    - A kicsi nagyobbjánál is egy kicsivel nagyobbat – mosolyog a keskenyfejű.

    - A számjegyek száma számolatlan?

    - Nem. Számolható. – hűti le lelkesedésemet a kicsi.

    - Az nem sok – nyugtázom.

    - Most velünk zsidóskodsz? – kérdezi a borostás.

    - Nem. De eddig nem kerestem egy vasat sem az ismert okok miatt. Tehát? – húzom fel a szemöldökömet.

    - Oké! Megkapod az eddigi pénzedet, és ha kész az új meló, akkor kapsz még egyszer ennyit. Így vállalod? – néz rám a borostás.

    Elfüttyentem magam.

    - Akkor ez komoly ügy!

    - Lehet – mondja ajkát biggyesztve a sasorrú.

    - Mikorra kell eldöntenem? – kérdezem.

    - Nem sürgetünk.

    - Mégis?

    - Mielőtt ismét kopogna valaki az ajtón.

    - Korrekt! Tényleg nem sürgettek! – mondom, közben jár az agyam, hogy ki lehet a páciens ennyi pénzért. Én a pápára gondolok.

    - Nos? – kérdezi a borostás.

    - Oké, vállalom!

    Szemmel láthatóan fellélegeznek. Én is. Ezek tuti, hogy kivisznek.

    - Ki a páciens? – kérdezem.

    - Inkább kik – helyesbít a kövér.

    - Többen vannak? Azt mondtátok, egy munka.

    - Egy munka, de mégis két személy.

    - Jó! Ha megkapom a lóvémat, mehet! Tehát, kikről van szó?

    - Samuel Parcival FBI- és Timothy Hunter CIA-főnökről – mondja a nagy fülű.

    - Figyeljetek már ide! Még be sem lépek az államokba, és már le is lőnek! – mondom hangomat felemelve.

    - Nem. Hamburgban egy plasztikai sebész majd gondoskodik arról, hogy felismerhetetlen legyél. Nyugodtan elmehetsz a saját anyád mellett, nem fog rád ismerni – nyugtat meg a borostás.  

    - Samre nekem is fáj a fogam, de mi a baj a CIA-főnökkel? – kérdezem.

    - Samuel Parcival lelövette az orosz elnököt. A CIA-főnök pedig ki akarja nyíratni az amerikai elnököt. Csak ennyi – mondja a köpcös.

    - Na várjatok, várjatok. Cseppet sem biztos, hogy az orosz meghalt. Nem akarom Samet védeni, de az orosz pillanatnyilag még él. Legalábbis a világ szemében – figyelmeztetem őket. – És én úgy tudom, hogy a Sörensen ügy mögött is az FBI tevékenykedik. 

    - Na figyelj ránk! – mondja a borostás. – Sam Parcival elkövette azt a hibát, hogy engedte, hogy a fia orosz nőt vegyen feleségül. Maria Sevcsenkó annak a Sevcsenkónak az unokahúga, aki maffiakapcsolatai révén igencsak belepofázik az orosz belpolitikába. A Sevcsenkó családnak komoly érdekeltségei vannak az egész Szovjetunióban, de a kormányon lévő erők igencsak zavarják őt és családját a tevékenységükben. Itt lép be Sam a képbe. Sam sok pénzt sikított az FBI számlájáról. De mielőtt kiderülhetett volna, jött a jó öreg Sevcsenkó bácsi, és kéz kezet mos alapon, kihúzta őt a szarból. Egyetlen kérése volt csupán, az orosz elnök feje, lehetőleg tálcán. Samnek semmi más dolga nem volt, csak úgy kellett mindent rendeznie, mintha az egész merényletet a felettesei, vagy a KGB találta volna ki. Ekkor jöttél te, a többit már tudod.

    - Ez nekem új! Én azt hittem, hogy az olajról van szó! Pontosabban, az amik olajat akarnak szerezni az araboktól, de a ruszkik nem engedik, és ezért kell megölni az orosz elnököt. És mi a helyzet Timothyval? – kérdezem.

    - Az olaj, az igaz! De az olajháború, az jó lenne az oroszoknak is! Ugyanis kiszolgáltatott helyzetükben olyan szar szerződéseket kötöttek a Közel-Keleti olaj országokkal, hogy szinte jobb nekik, ha az olajföldek amerikai kézbe kerülnek. – okosít fel a nagyfülű. – Akkor lehet újra szerződni, jobb feltételekkel.

    - Timothy Hunter pedig él-Afrikai megbízásból dolgozik – folytatja a köpcös.

    - Marhaság! – kiáltok föl. – Az amerikai elnök szarik Dél-Afrikára.

    - Tévedsz! Az elnöködet az olaj és a fegyver után a gyémánt érdekli a legjobban, mert abból is pénz van. És a pénzből van a fegyver, a fegyverrel meg van a háború az olajért, és az olajból megint pénz van. Sok pénz! A Blue Diamond Companin keresztül őrült felvásárlásba kezdett, a fekete kontinensen. Ha nem állítják le, akkor a világ gyémántbányáinak a kilencvenhét százaléka amerikai kezekbe kerül.

    - És a CIA főnökét lefizették volna a bantuk, hogy állítsa le a saját elnökét? – kérdezem hitetlenkedve.

    - Ha nem is a bantuk, de a gyémántban érdekelt pénzemberek, és még valaki, akinek a kilétét eddig homály fedi, mert valahogy meg akarják állítani a nagy szívatást – mondja a borostás.

    - Aha! Szóval ti sem tudtok mindent – mondom nevetve. - És nektek mi dolgotok ezzel? – kérdezem tőlük.

    - Nekünk? – kérdezik egyszerre.

    - Nektek.

    - Nekünk tetszik az amerikai külpolitika. Az elnököd támogatja a zsidó nép harcát a palesztinok ellen. Pénzzel, fegyverrel, szakértőkkel. Ráadásul elismeri területi követeléseinket is. Egyszóval a mi szemünkben, bármekkora tetű a te elnököd, amíg nekünk dolgozik, addig nekünk oké! És ha az elnöködet megölik, ki tudja, hogy ki jön helyette, és milyen lesz a viszonya mivelünk. Érted? – néz rám a köpcös. - Ergó, nekünk jobb, ha él a te elnököd.

    - És az orosz elnökhöz mi közötök van? – kérdezem.

    - Figyelj, Steve! Az oroszok ugyanúgy mellettünk állnak, támogatnak minket, mint ti! Lóvéval, fegyverekkel, mindennel. Sőt, továbbmegyek, ezek ketten még a Palesztinokat is támogatják! Ők kapják a régi fegyvereket, mi meg az újakat! Az üzlet, az üzlet. Csak ezek a dolgok nincsenek nagydobra verve, mert akkor felborulna a világ egyensúlya - magyarázza a borostás.

    - Mikor borulna fel a világ egyensúlya? – kérdezem, mert egyre zűrösebb, és csak kapkodom a fejem.

    - Ha kiderülne, hogy minden nagyhatalom egy oldalon áll, és tulajdonképpen saját maga ellen háborúzik – feleli a köpcös. – Legalább papíron legyenek különvéleményen, mert befingik a világ, ha rájönnek, hogy ezek teljesen összepaktáltak. Érted már?

    - Értem. És benneteket nem zavar, hogy támogatják az ellenségeteket is? – kérdezem, és egyre zavarosabbnak tűnik ez az egész.

    - Miért zavarna? Mondtam az előbb, mi kapjuk a modern fegyvereket, a palesztinok meg az ócskát – nevet a borostás. – Így mindenki jól jár! Mi harcolhatunk a földjeinkért, ők pedig megszabadulnak a sok szartól, ugyanakkor rajtunk keresztül kipróbálják az új harceszközöket is. És ha megunják, hogy más játszadozik a puskáikkal, akkor valahol a világban elkezdenek egy saját háborút. Lásd Vietnam, vagy Indokína. És amikor a háborúknak vége van, akkor indul be a másik nagy üzlet, a segítség az újjáépítésben című. Hidd el nekem, cimbora, a nagytőkések súlyos dollármilliárdokat kaszálnak ezeken a programokon.    

Átfut az agyamon. Lehetnek itt nagy szavak, lehetnek itt hangzatos kijelentések, így segítsük a harmadik világot, úgy segítsük a gyengébbeket, egy a lényeg! Ha két-három, vagy tíz-húsz ember önös érdeke úgy kívánja, akkor itt beindulnak bérgyilkosok, beindulnak hadigépezetek, és milliók halnak meg, vagy lesznek földönfutók, mert egy Sevcsenkó bácsi, vagy valami hozzá hasonló, dúsgazdag paraszt úgy akarja. És még valami apróság! Azért, mert valaki elnök, azért az még lehet paraszt!

    Megint kopognak.

    Ezek ketten elfoglalják megszokott helyüket. Az egyik a fürdőben, a másik az ágy mögött.

    Már előre röhögök, hogy jön a takarítónő, kezében egy csőre töltött partvissal, ezek ketten meg lefegyverzik.

    - Szabad! – hallom meg a saját hangomat.

    Belép egy ballonkabátos fickó, kezében egy akkora stukkerrel, mint a rajzfilmekben szokás.

    - Velem kell jönnie! – mondja tört angolsággal.

    Felállok, veszem a zakómat. Háttal állok neki, csak a hangtompító halk pukkanását, meg a liszteszsák dőlését hallom.

    Bevégezte.

    Betesszük az ágyba, betakarjuk. Olyan, mintha aludnék.

    - Várjatok! – szólok a kifelé induló társaimnak. – Ezek minimum ketten vannak.

    Bólintanak.

    Leülünk, és várunk.

    Kis idő múlva kopognak. Most én is a fürdőbe megyek az egyik orrvédőssel, a másik a már bevált ágyat válassza.

    Ballonkabátos kettő benyit, az ágyhoz lép… Pukkanás, majd még egy.

    Betesszük a szekrénybe. Ha még többen vannak, akkor fel kell ásnunk a hátsó kertet.

    Sietve összekapkodom a cuccaimat, és a tűzlépcsőn távozunk.

    Befekszem a kocsijuk hátsó ülésére.

    Irány Hamburg.

    Nem sokáig autózunk.

    Berlin külvárosában beállunk egy ócska családi ház garázsába.

    Kiszállunk.

    Mellettünk egy nyugatnémet rendszámú halottaskocsi parkol. Hátul, az üveges részben tölgyfakoporsó, rajta felirat: Lothar Slundiger, élt negyvenhat évet.

    A borostás kinyitja az autó kombi részét, felemeli a láda tetejét, majd hozzám intézi a szavait.

    - Lothar Slundiger úr! Nyugodjék békében!

    - Mi van? – kérdezem.

    - Jaj, feküdj már bele! Mit gondolsz, hogy jutunk át a nyugati oldalra? – türelmetlenkedik a köpcös.

    - Na, azért ez már túlzás! – kiáltok föl. – Feküdj bele te!

    - Mi a szarnak? Engem nem üldöznek! – heherészik a sas orrú.

    Kicsit még vitázunk, aztán belefekszem a koporsóba.

    Valami fehér krémmel halottnak maszkíroznak, rám teszik a szemfedelet.

    - Jól fekszel? – kérdezi valamelyikük.

    - Aha – felelem. - Mehetünk!

    Elindulunk.

    Rövidnek tűnő, huszonöt perces autózás után ismét megállunk.

    Felnyitják sírom fedelét, kikászálódom.

    Átülünk egy vadonatújnak tetsző BMW-be, és folytatjuk utunkat.

    Ahogy megígérték, valóban kihoztak abból az országból. Végre fellélegezhetek!

    Nyugaton vagyunk.