Amit most elmesélek, az férfiember számára megfoghatatlan titok marad még akkor is, ha a legtöbb férfitársammal valamilyen formában megtörtént már az eset.

 Lányom, Petra, ez az örökmozgó, családunkat irányító kicsinyke boszorkány betöltötte hathetes életkorát. A jeles dátumot hatalmas üveg köményes teával ünnepeltük. Minden úgy történt, ahogy az általában történni szokott. Tejecske, teácska, kicsit sírdogál, és mivel nőből van a lelkem, kényeskedik egy picit. De csak egy nagyon picit. Aztán, mint akinek úgy sincs más dolga, alszik egy hatalmasat.

És ekkor feleségem közli velem, hogy bemegy a városba egy-két órácskára. Jönnek az ünnepek, bevásárol, meg különben is… rég volt ilyen helyen, ugyanis ha nem mondtam volna, tanyán lakunk. 

 Rendes, figyelmes asszony az én drágám. Tudja, hogy mitől nőhet meg egy férfi önbizalma. Már ha, a férfinak ilyen esetben lehet egyáltalán önbizalma. Kézen fog és körbevezet a gyermek birodalmában. Megtudom, hogy a nagy cumisüveget csak akkor használjuk, ha a kicsi, tényleg kicsi, a pelenkát csak akkor cseréljük, ha nedves, és a gyereket nem vesszük fel, csak ha nagyon üvölt.

 Na, amikor így ki lettem okosítva, puszi mindenkinek, és drága feleségem távozik.

 Kicsi Petrám békésen szuszikál ágyában. Kiülök a gangra, de azért kinyitom az ablakot, hadd halljam, ha ez a gyönyörű netán felébredne, és apukára lenne kíváncsi. A kutyák lustán heverésznek, a tyúkok békésen kapirgálnak. Csend és nyugalom telepszik birtokunkra. Vidáman pöfékelek öreg pipámból, kávét kavargatok, és azon elmélkedem, tulajdonképpen gyönyörű az élet.

 Egyszer csak ez a tüneményes virágszál halkan pityeregni kezd.

Nyugodtan teszem le pipámat, félretolom kávémat, és a gyerekszobában a kiságy fölé hajolok.

Amint meglát, pityergése üvöltésbe csap át. Mint a sakál!

Nosza! Felkapom, babusgatom, ringatom, gügyögök neki! 

Üvölt!

Még szerencse, hogy nincs kis orrom, és megérzek mindent. Kibontom a pelenkát. Ilyet én még életemben nem láttam! Lemerem fogadni, hogy ez a büdös kölök egy hétig gyűjtötte, és türelmesen várta az alkalmat. Kaki! Ameddig a szem ellát. Pontosabban a tarkójától a bokájáig. Vastagon. Kirohanok a fürdőszobába, sietek vissza a jó meleg lavórnyi vízzel. Közben persze bájosan csevegek a gyermeknek, aki most már annyira üvölt, hogy a kutyák észvesztőn tombolnak az udvaron.

Lemosom, tisztába teszem, de ez csak olaj a tűzre.

És ekkor ostoba férfiagyamba beugrik az ötlet. A nagy ötlet! Éhes! Hát persze, hogy éhes!

Futás a konyhába. Forró víz, baba táp, nagy cumisüveg.

Kész van! Berontok a szobába, ölbe kapom lányomat. Szájában a cumisüveg, jóízűen falatozik és… És csendben van.

Büszke vagyok! Elégedetten mosolygok… fütyörészek magamban.

 Erre a kis banya kiköpi a cumit, és olyan, de olyan hisztit vág le, hogy a tehénnek elapad a teje. Nem vagyok ideges ember, de hajam az égnek áll.

 Leteszem, felkapom, ringatom, táncolok vele sőt! Arra vetemedem, hogy dalra fakadok! Én! Aki még énekórán is csak szavalt, ha ugyan, azt szavalásnak lehet nevezni. Na mindegy! Most éneklek!

Semmi értelme!

Üvölt!

Gyönyörű arcán krokodilkönnyek folynak, és teljesen reménytelen a helyzet.

Feladom.

Beteszem Őt a gyerekágyba, fásultan, tehetetlenül fölé hajolok. Petrám sírása mindent elsöprő.

 És egyszer csak, csend lesz.

 Mintha jótékony szellő söpörne végig a szobán, a mélykék szemekből felszárad a könny, és feledve az utóbbi órák minden baját a gyermek végre elmosolyodik.

 De, mintha nem rám nézne.

 Felegyenesedem, megfordulok.

 Feleségem áll mögöttem, és kettejük tekintete összefonódik.

 Mindent megértek.

 Az anyát, az édesanyát, senki és semmi nem pótolja. Petrám már mosolyog, nejem anyáskodva hajol föléje.

 Kimegyek a szobából, meggyújtom öreg pipámat. Hideg kávémat kavargatom. Olyan csend van, hogy még a méh zümmögését is hallani.   

 A szeretet és a nyugalom hazaérkezett.

 Köszönjük, anyu.