2010.09.30. 19:09, -esKá-
(Ez a fejezet Beszteri Más Gézának szól, meg azoknak, akik élnek-halnak az útleírásokért. Aki elolvassa, megtalálhatja egy három kilométeres utazás leírását. A többiektől rögtön itt az elején elnézést kérek! Leginkább az útleírásban szereplőktől, amiért visszaéltem azzal a helyzettel, hogy azt írok, amit akarok.)
Itt vagyok. Tegnap is itt voltam. Tegnapelőtt is. Kétezer napja vagyok itt. Azt csinálom, hogy itt vagyok. Csinálok. Ez egy ilyen vidék. Az emberek csinálnak.
Tegnap mentem az utcán, azt csináltam. Tegnapelőtt esett az eső. Azt csináltam, hogy tudtam, hogy esik az eső (nem mindig esik az eső, mert néha nem esik). Most éppen esik, két hónapja. Ha nem lennének lefolyók, Noé már eljátszana a gondolattal, hogy egy-két hajóács után nézzen, akik jól bánnak a góferfával. Aztán amíg azok elkopácsolnának, Noé kiválasztana minden testnek élő állatjából kettőt, hogy vele együtt az életben tartassanak meg, tudniillik hímet és nőstényt. Az tiszta barmok közül és az tisztátalan barmok közül is, az madarak közül és minden földön csúszó-mászó állat közül kettős menne be Noéhoz a yachtba, hím és nőstény. Találna Noé (amíg a hajóácsok kopácsolnának az góferfával) annyi mint kettő hamburgerárust, taxisofőrt, túristát, szörfözőt és bibliaárust. De nem monda az Úr az Noénak, hogy cselekedné meg ezeket, mert külde az Úr ehelyett lefolyókat a földre, hogy mind az rengeteg víz azokon elvezettessék. Úgyhogy marad minden a régiben.
Csak mondom, hogy esik az eső. De nem esik mindig. Néha meleg van, néha hideg van, néha esik. Leszarom, hogy "hideg van" vagy"meleg van" vagy "esik". Ismerem ezeket. Meg értem, amikor azt mondják, hogy "már harmadik napja esik". Ez nem egy meteorológiai észrevétel. Annyira nem nézik marhának egymást, hogy azt hinnék, a másik nem vette észre, hogy már harmadik napja esik az eső. Ez azt jelenti, hogy: látod, már harmadik napja esik az eső, de mi még mindig talpon vagyunk. Más már napsütésben is a padlón fetrengene kínjában, viszont mi, te meg én, még állunk a helyünkön. Ez azt jelenti.
Amúgy okádni tudnék az esőtől. A szép időtől is, de azt nem mutathatom. Szép időben ők azt mondják, hogy: szép idő van. Sose tévesztik el. Szép idő van rád meg rám. Az Úr így juttatja kifejezésre, hogy meg van elégedve velünk. Veled meg velem. Kétezer napja vagyok itt. Tudom, bárhol lehetnék kétezer napja, akkor meg ott lennék kétezer napja. De nem bárhol vagyok, hanem itt.
Az hogy hanyatt fekszel és fújod a füstöt a plafonra, kemény munka. Amúgy szellemi és fizikai munka. Teljes embert igényel. Igazi férfit, aki (ha kell, hanyatt fekve is) vigasz nélkül is bírja. A kőfejtés is nehéz munka, az is igazi férfit igényel, de a kőfejtő azért mindig kap némi elismerést. Ha többet nem, mint hogy holnap is mehet követ fejteni, az is valami. Ezzel már segíthet meggyőzni magát, hogy helyes úton jár. Enélkül már a legjobb kőfejtők is elmentek volna postásnak vagy út leírónak (csak például).
Ha hanyatt fekszel, az más. Ott csak te tudod, mekkora követ babrálsz, és amíg babrálod, tudod, hogyha éppen rád dől se lesz tanúd. Ha megtalálnak, azt mondják majd, ott mászkáltál, ahol nem kellett volna. Hogy a követ te maceráltad le onnan, az meg sem fordul a fejükben, mert látják, ahhoz daru kell.
Ha azt mondják, hogy rád esett egy nagy kő, akkor nem azt mondják, hogy rád esett, hanem azt, hogy rád esett, rájuk meg nem esett. Mert majd mindenáron azt szeretnék elhíresztelni, hogy ugyanazt a játékot játszottátok. Imádják azt híresztelni.
De nem dől rád marha nagy kő. Elugrasz (mert ismered már) és mész haza, vagy el otthonról. Nincs okod kidülleszteni a szemed. Egyébként is tudsz te uralkodni magadon. Veszel újságot, és amíg beszélsz, nem fröcsög a nyálad, nem beszélsz te ökölvívó mérkőzésről, hanem mész haza, vagy el otthonról. Nem állsz meg csodálkozó pofával a tükör előtt, hogy te vagy az, aki megy haza, vagy el ott-honról, vagy hogy életben maradtál, vagy mert te vagy az, aki tudja, hogy valaki megint életben maradt vagy megigazította a cipőfűzőjét. Beszteri azt mondta, hogy Jack London azt mondta, hogy: "ha valaki messzi földön utazik, jól teszi, ha a javát elfelejti annak, amit tanult, és elsajátítja az új szokásokat, amelyek életbevágóan fontosak azon a vidéken"
Belátom, néha az ember ki van téve a kísértésnek, hogy ilyeneket gondoljon. Aztán vannak, akik engednek a kísértésnek. Mint ahogy én is majdnem engedtem a kísértésnek azon a barátságtalan téli napon (amelyiken tizenhat ember megfagyott), ott, abban az országban, Magyarországtól északra, de a Balti tengertől délre, amikor egy barátommal utaztunk azon a vidéken.
Tél volt. De nem volt tíz vagy tizenöt fok hideg, hanem harmincnyolc fok hideg volt. Nulla fokról hűlt le ennyire, úgy másfél óra alatt, s ez azokat aggasztotta leginkább, akik pont úton voltak.
Harmincnyolc fok hideg volt tehát, és utaztunk egy autóbusz tetején. Nem kalandvágyból másztunk föl a busz tetejére, hanem azért, mert elsajátítottuk a helyi szokásokat, már ami az utazást - mint életbevágóan fontos szokást - illeti. A vascső, amibe kapaszkodtam, kezdte megszokni a minusz harmincnyolc fokot. A kezem ráfagyott, így nem kellett attól tartanom, hogy leesek. A vidék utazási szokásai szerint az utasok tizenhat órát vártak egy buszra, ami már teljesen tele volt. Aztán az erősebbek lerugdalták a gyengébbeket a tetejéről, mert már ők is szerettek volna utazni. Azok, akik följutottak, megosztották a munkát egymás közt. Egy részük a fölkapaszkodni igyekvők kezét, másik részük a fejét rugdosta, amíg a föltolakvók meg nem hátráltak. Jó módszer volt, mert az alulról támadók közül senki sem bírta tovább néhány másodpercnél. Én meg csak ültem a busz tetején, és éreztem, nem lesz ez így jó. Mindenki tesz- valamit a saját érdekében. Nem várhatom el, hogy mások verekedjék ki az én utazásomat, csak mert külföldi vagyok és nem ismerem a helyi szokásokat. Amíg tűnődtem, egy utasnak pont sikerült elkapnia a fölső csomagtartó vascsövét, amit én markoltam, mert nem tudtam elengedni. Két kézzel szorította és lassan húzta föl magát. Bőröndjét a szájában tartotta, így nem értettem, hogy mit kiabált, de valószínűleg azt kiabálta, hogy segítsem föl, mert ő is szeretne utazni. Nem volt nagyon nehéz följutni a tető széléig, mert a busz körül a sebesültek és a hullák majdnem az ablakok alsó széléig értek. Úgy nézett ki, hogy sokkal több sebesült már nem lesz, mert a váróteremből az utasok egyszerre akartak kijönni, és mind beszorultak az ajtóba. Ott ültem hát fent és nem csináltam semmit, amíg körülöttem senki sem volt lusta fejbe rugdosni az alulról támadókat. "Illene tennem valamit, mielőtt azt mondják, hogy szálljak le, ha nem tudok rendesen utazni" gondoltam, és jó nagyot rúgtam a legközelebbi utas fejébe. A bőröndje kiesett a szájából, így a második rúgással könnyebben eltaláltam. A lábam úgy megfájdult, hogy elhatároztam, én nem rugdalózom többet, akkor sem, ha leszállítanak. De nem is kellett, mert a támadó elvesztette az egyensúlyát és legurult az emberdomb oldalán. Valaki megérintette a vállam. Felé fordultam. Egy erős férfi nyújtotta a kezét és elismerően bólogatott. Adott egy kis darab papírt is, amin egy név és egy cím állt. "Értékelik itt az igyekvőt, ha idegen is" gondoltam.
A busz lassan elindult és ráfordult az országútra. Nem láttunk el túl messzire, mert a szél a szemünkbe fújta a havat, a kitépett útjelző-karókat és a 126-os P.Fiatokat. Egyszer csak a busz elkezdett lassulni, félrehúzott, és első kerekeivel a szántás barázdáiban megállt. Mert a sofőr megfagyott. Rövid tanácskozás után mindenki lemászott a tetőről (már akik életben maradtak). Akartam valamit mondani az útitársamnak, de nem tudtam mozgatni a számat. Ő rám akart nézni, hogy mondjak már valamit, de nem tudta mozgatni a szemét. Lemásztunk. A maradék utasok befeküdtek a busz alá, mert ott nem fújt annyira a szél. Én meg a barátom már kezdtünk elbizonytalanodni a helyi szokásokat illetően, és inkább elindultunk vissza, a buszpályaudvar felé. "Nem lehet túl messze, alig jöttünk három percig" gondoltuk. Az út szélén megfagyott farkasok alkottak kisebb várakozó csoportot. Nemsokára megpillantottuk az erődöt, és fél órával később oda is értünk.
Az épület még állt. A buszért folytatott küzdelemben elesetteket és sebesülteket félig befújta a hó. Belépve az ajtón csak három utast és egy foglyot találtunk. Az utasok tíz év körüliek voltak, és amerikai babkonzervet ettek. A fogoly egy asztalnál ült egy széken, s lábai a székéhez voltak kötözve. Írt.
Az egyik gyerek hozzánk lépett, és egy nagy táskából babkonzervvel kínált bennünket. Elfogadtuk. Aztán odamentünk a székéhez kötözött rabhoz. Épp befejezte az írást. Bemutatkoztunk. Megörült a jelenlétünknek.
– Jack London vagyok - mondta.
– Ön még megkötözve is ír, miszter London? - kérdeztem, amíg préseltem fejembe a tőle elkobzott babot.
– Nem szívesen - felelte -, de ezek a bitang kölkök idekötöztek, és ötvenszer leíratták velem, hogy: "ha valaki messzi földön utazik, jól teszi, ha a javát elfelejti annak, amit tanult, és elsajátítja az íkj szokásokat, amelyek életbevágóan fontosak azon a vidéken. És nem egyedül kezd el babkonzervet zabálni, hanem megkínálja útitársait is..." Éppen elkészültem. Gondolják, hogy most már leszedik rólam ezt a rohadt kötelet?
– Ki tudja? — tűnődtem. — Az az igazság, hogy mi sem nagyon ismerjük ezt a vidéket. Csak átutazóban vagyunk.
Az a kisgyerek, aki az előbb babbal kínált bennünket, most egy-egy nagy zacskó mazsolát hozott nekem meg a barátomnak. London nyála rácsordult a papírra, amin az imént dolgozott.
– Kaphatnék én is egy zacskóval? — érdeklődött. — Megcsináltam, amit kértek.
A kisgyerek ránézett, aztán ránk. Mosolygott. Odalépett az íróhoz, aztán megvizsgálta a dolgozatot. Csóválta a fejét.
– Nagyon rendetlen az írásod, London — mondta.
– Nem tudom elfogadni. írd le még egyszer az egészet, és minden mondat után írd oda, hogy: és a nyálunkat nem csorgatjuk a dolgozatra. (Néhány évvel később vagy korábban.): London megrögzött utazó volt. De mivel örökre megutálta a hideget, elhatározta, hogy ezután csak Alaszkában utazgat. "Elég volt a rohadt hidegből" gondolta magában. "Megyek Alaszkába." Es elment. Beszteri is megrögzött utazó volt. De mivel megrögzött matróz is volt, ő hajóval utazott.
London elment Klondike-ba, Beszteri meg az Új Hebridákra. Mikor már úgy érezték, hogy elég messze járnak ahhoz, hogy ne találkozzanak túl sok ismerőssel, leültek egy székre, és föl se keltek, amíg ki nem agyaltak egy legalább akkora súlyú mondatot, mint: "ha valaki messzi földön utazik, jól teszi, ha elfelejti a javát annak, amit tanult, és elsajátítja az új szokásokat, melyek életbevágóan fontosak azon a vidéken. Így ni!" mondták, és belefingottak a Yukon-delta friss levegőjébe vagy a kikötő kocsmájának füstös levegőjébe. Sok babot ettek, különben nem tudtak volna reggeltől estig fingani.
Lehet, hogy egy csomó dolgot elfelejtettek. Így tán nem maradt más, mint hogy agyuk hirtelen támadt kapacitásával belevessék magukat az új szokások elsajátításába. Hogy mit neveztek új szokásoknak, az azóta sem derült ki. Én nem tudom, honnan vették, hogy egyáltalán léteznek új szokások a földön. Vagy csak attól féltek, hogy egyedül maradnak régi szokások nélkül...?
Régi szokásomhoz híven ülök Coogee Beachen. Meg is szólal a harang (vagy dudálnak?). Jobbra fordítom a fejem, balra az előbb fordítottam. Húsz méterre tán, munkásokkal, sárga sorompókkal és egy teherautó platójával kezdenek belebonyolódni fajfenntartási ösztöneik kiélésébe (megeshet, hogy a létfenntartás ösztöne is nyom valamit a latban). Van köztünk húsz méter, meg a remény, hogy nem pont a seggem alatt fognak neki ásni. (Remény mindig van.) És igen. Megint jó helyre ültem. A vezérmunkás az órájára pillant. Órát és szemeket visel, mint a legtöbb rendes ember. Valószínű, hogy éppen valamennyi az idő. Majd én is meg fogom nézni az órámat, csak elszívok egy cigarettát, mielőtt esetleg az indokolt létezés lovasszobrává változom ebben az indokolt utcában, ami ránézésre egy utcának is tűnhetne.