Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túl élni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember.

Ezek után sietve hagyom el New Yorkot.

    Ülök a DC 9-esen, Washigton felé tartok, és rendezni igyekszem összekuszálódott gondolataimat.

Engem utasított az FBI, hogy likvidáljam az oroszt. A tényleges okát vagy elmondta Jack, vagy nem. Ezek csak feltételezések voltak az ő részéről, vagy az igazságot közölte velem? Közben a CIA vagy az FBI idehozta a világ egyik legkegyetlenebb és legjobban fizetett bérgyilkosát. Igaz, ha elvégzem a munkát, akkor én leszek a legjobb, és a legjobban fizetett, de mit érek vele, amikor ki akarnak nyírni? Ez egy ilyen szakma. És a két legfontosabb kérdés! Miért jött Sörensen, és miért ölte meg a barátomat? Vagy azért, mert tudott a svédről, és arról, hogy miért van itt, csak velem nem közölte, mert nem közölhette? Vagy azért halt meg a barátom, mert velem beszélt? Ha az utóbbi az igaz, akkor a CIA tud rólam, és a svéd az őrangyalom, aki - ha elvégzem a dolgomat - kinyír engem is. Hát ez fasza! Van egy őrangyalkám, egy aranyos angyalkám, egy véres angyalkám!

    Parádés kilátások!

    Jut eszembe! Miért nem a svéd nyírja ki az oroszt? Ügyesebb, gyorsabb, jobb nálam. Na és tapasztaltabb!

    A kurva életbe! Van min gondolkoznom!

    Két üléssorral előttem kopasz fej bíztatja dauerolt fejet, egyen még jércesalátát, mert ennél finomabb nincs a világon. Az asszony rajongása határtalan. Most csapja tele a harmadik zacskót, mióta felszálltunk. Ezek aztán tudnak mulatni!

    Jobbra tőlem a Bobi nevű hétéves forma kisfiú szorgalmasan törli taknyát az előtte lévő szék támlájába. Az anyja, egy szőke hisztérika, most vágja körülbelül tizenharmadszor nyakon a gyereket.

    - Nem megmondtam neked, hogy ne rágd szét a zsebkendődet, hanem abba töröld az orrodat!

    - Haggyá má békén! A zapa is mindig ezt csinájja! – zokogja a gyerek. 

    - Ne hazudj fiacskám, mert szájon váglak! – fordul hátra az előttük lévő ülésről a nagybajuszú, keskenyfejű apuka. - A te nevelésed fiacskám! – mondja mérgesen a feleségének, majd ismét az újságjába mélyed.

    - Hülye bunkó! – minősíti élete párját a szőke. Közös gyermekük boldogan mosolyog, hogy hosszú idő után végre beszélgetésre bírta anyut és aput.

    Kinézek a gép ablakán. Betűz a nap, a felhők felett repülünk. A mellettem ülő pasas halkan horkol. Szája szélén apró kis habfoszlány rezeg, majd rövid vívódás után ráhullik utastársam előrebuggyanó potrohára. A fickó járatos lehet a divatban, csak ő nem a melleibe, hanem a hasába operáltatta a szilikont. 

Undorító, ahogy kinéz.

    - Mit hozhatok uram? – áll meg a csinos légikisasszony mellettünk.

    - Egy sört kérek, és egy papírzsebkendőt!

    Térül-fordul, hozza a dobozt és a zsepit. A papírral letörlöm a hortyogó ajkáról a habot, majd megiszom a sörömet. A fickó felriad.

    - Csak pihentettem a szemeimet! – mondja nyújtózkodva. Tudja, ülőmunkát végzek, fárasztó a szemnek.

    - Csakugyan? Én is – felelem neki szórakozottan.

    - Szintén számítógép?

    - Nem, az nekem túl modern! Kézimunka és batikolás – ugratom.

    - Érdekes! Volt egy nagybátyám, aki horgolt – bólogat komoly képpel. - Ruszcsukban lakott.

    - Nekem a nagynéném lakott Nyizsni Novgorodban. Onnan költöztek át Zielona Gorába. De a nagybátyám lett – világosítom őt fel családi állapotomról.

    - Nekem is lett egy nagybátyám húszéves koromban. Akkor ment férjhez Olga néném. Szegény, húzta a lábát. Most már nem húzza – közli velem bizalmasan.

    - Meggyógyult? – kérdezem.

    - Levágták. Tudja, érszűkület – mondja szomorúan.

    Közelebb hajolok hozzá, már-már súgom neki: - Nálunk az anyósom fülét vágták le. Drága feleségem majdnem belehalt. Tudja, nagyon csúnya lett szegény mama.

    - Szintén érszűkület? – érdeklődik részvéttel.

    - Nem, süket volt szegény. Aztán úgy döntöttünk, hogy felesleges neki a fül, úgysem hall semmit.

    - Praktikus elgondolás. Volt egy rokonom Hannovarstadtban. Az is süket volt, de neki megvoltak a fülei. Egyszer elütötte a vonat. Nem hallotta, hogy jön. Pedig késett.

    - A húgom férjének az öccse késett mindig. Aztán anyám nagybátyjának a bátyja, akinek a barátja feleségének a testvéröccse volt a cégvezető, megelégelte, és kirúgta.  – mondom neki komoly képpel. Arra gondolok, azért engem általában megtalálnak a hülyék, és most sincs ez másképpen.

    - Manapság nehéz boldogulni!  Nekem a harmadik kertszomszédom lett munkanélküli, miután lecsukták fegyveres rablásért. Mit tehetünk, ilyen a gazdasági helyzet! – tárja szét karjait, és közben leveri a kóláját.

A stewardess rohan, letörölgeti mindkettőnk ruházatát. Úgy nézünk ki, mint a disznó. A kézipoggyászomból előhalászok egy tiszta inget, nyakkendőt. Kimegyek a mosdóba, átöltözöm. 

    Alattunk feltűnik a város, a gép szép lassan ráfordul a leszállópályára, és pár perc múlva megállunk a reptér betonján.  

    - Örülök, hogy megismertem! – szorongatja kezemet. – Billy Braun voltam, viszlátásra.

    Amikor elköszön, akkor látom, hogy piszok melege lehetett, mert tiszta víz a seggén a nadrág. Mintha bevizelt volna.

    Megvárom, míg minden utas elhagyja a gépet, és utolsóként lépek a kiszálló folyosóba.

    Átsietek az előcsarnokon, egyenesen az autókölcsönző pultjához megyek. A kedvesen raccsoló vörös lánytól kibérelek egy sötétbordó Chevyt, és begurulok a városba. Nem messze a Szenátus épületétől, a másod osztályú Lucky Horse Hotelben bérelek magamnak szobát. A lehető legolcsóbbat, feltűnésmenteset. Nem kell a cifrázás a részemről, lesz itt elég csinnadratta nélkülem is.

    Kényelmesen, ráérősen birtokba veszem szállásomat. Bőröndöm tartalmát bepakolom a kopottas szekrény polcaira, fogmosó- és tisztálkodószereimet a fürdőszoba tükrös szekrényébe helyezem. Átfutom az asztalon heverő újságokat. Minden lap első három oldala a Csúcstalálkozóval és annak várható hatásaival van tele. A sporthírek és a tőzsde most szinte kiszorul a sajtóból. Ledobom a Washigton Post-ot a fotelra, cigarettára gyújtok.

    Kinézek az ablakon. Az utca tele van rendőrökkel és biztonságiakkal. Azért a nagy felhajtás, mert holnap érkezik az orosz. Tulajdonképpen nem kell kapkodnom, van a munkára két hetem. Sok helyre megy, sokfelé megfordul, de nagyon vigyáznak rá. Úgy gondolom, messziről nem lehet kilőni, mert bitang magas testőrök veszik körül. Egyelőre egy lehetőséget látok! Amikor bemegy valahová, vagy kijön valahonnan, akkor közelről kell végezni vele. Hogy hova megy be, vagy honnan jön ki, az tök mindegy. Alkalom kell, és lesz alkalom! Lehet, hogy csak egy, de lesz!

    Lemegyek az üresen kongó bárba. Ráhuppanok egy kényelmes székre. A seggem félig lelóg róla, ráadásul nyikorog. Mármint a szék. Valami hangszóróból halk zene szól, a pultnál kávéfőző sziszeg. A táncparkettra lógó coca-colás fények mögül előbukkan a csokornyakkendős pincér. Vörös, szeplős, vékony csávó, olyan hosszú, mint a vonatfütty. Valószínűleg emigráns skót. Sose láttam, de ő messziről üdvözöl.

    - Rég láttam, uram! Nyaralni volt? – hajlong udvariasan.

    Ráhagyom, higgye azt, hogy ismer.

    - Igen Jonny, nyaralni voltam!

    - Jimmy, ha szabadna uram! Ezt mindig eltetszik téveszteni! Jonny a testvérem! Messze nyaralt uraságod?

    - Akasztóniában.

    Réveteg szemekkel elnéz a bárpult felé. Csendben suttogja.

    - Csodálatos lehetett.

    - Az – hagyom rá unott pofával. Úgy látszik, ezen a környéken mindenki hülye. – Egy sört kérek, hideget.

    - És a torka, uram?

    - Ő is azt kér.

    - Maga tudja, uram! – hajlong, mint valami kínai mandarin.  - De ugye, tudja az úr, hogy első az egészség!

    - Második meg a Bulls – mondom, és már közel áll ahhoz, hogy pofán vágjam.

    Úgy látszik, megérzi a rá leselkedő veszélyt, mert seperc alatt asztalomon van a hideg sör. Habosra tölti, jóízűen kortyolom.

    Ekkor lép be a két kalapos, szürke zakós a helyiségbe. Leülnek a velem szemben lévő asztalhoz, odaintik a pincért. Ezek nem itteniek. Törik az angolt, amikor rendelnek.

    Könyökömmel fellököm a sörömet. Jön Jimmy, törölgeti az asztalt. Közben szitkozódik.

    - Átkozott oroszok! Tele van velük a város! Micsoda felhajtás, micsoda felhajtás! – hajtogatja, majd hoz még egy sört, a másik helyett.

    Aha, szóval ez a KGB. Lassan összeáll a kép!

    A napszemüvegesek az amik, a kalaposok az oroszok, és ha látok pár orrvédőst, akkor az a MOSZAD.

Washingtonban is van néhány barátom, de semmi kedvem felkeresni őket, mert előfordulhat, hogy az lenne a halálos ítéletük. Azért kíváncsi vagyok, kinyírták-e a pontos időt?

    A soványabbik ruszki körülnéz, meglazítja vörös színű nyakkendőjét, kigombolja inge nyakát. A másik ráförmed, mire a renitens fürgén öltözködni kezd.   

    Micsoda fertő! Uram-atyám, micsoda vérlázító pucérkodás!  Egy csehóban ilyet csinálni! Nem tudom, hogy ezek mit képzelnek magukról? Felháborodva fizetek, és elhagyom ezt a bűntanyát.

    Farmerben, ingben, sétálni indulok. Bámulom a kirakatokat, és egész jól érzem magam. Bár Jack halála aggaszt egy kicsit. Tudom, hogy ebben a szakmában ez mindennapos, de mégiscsak a barátom volt.

    Az egyik kirakatban nézegetem a lábkenőcs reklámot.

    Egy rövidlábú, bumszli ujjú öreg nő sikongva emelgeti fájós lábait, mintha szarba lépett volna. Aztán hatvannégy fogával, kezében kenőccsel, mosolyogva érkezik a zselézett hajú megmentő. A következő képen a roggyant csaj és a zselézett hajú táncolnak. A kenőcs bevált, mindenki boldog. Gondolom, később a vén tyúk gyerekeket szül a zselézettnek, akik sánták, de jólfésültek.

    Ekkor látom meg a túloldalon bóklászó árnyékomat. Nem volt nehéz kiszúrnom, mert az ötvenfokos melegben, sötét nadrágjában, revolvertől duzzadó, sötét zakójában, és fekete napszemüvegében, úgy izzad, mint a ló. Ha egy ágyút vonszolna maga után, az sem lenne kevésbé feltűnő, mint a kibuggyanó zakója. 

    Kipróbálom a fickót. Villámgyorsan megfordulok, és határozott léptekkel odasietek hozzá. Megállok tőle két méterre, és emelt hangon megszólítom.

    - Miért követ? Nem szégyelli magát? Ronda homokos! Már megmondtam magának a bárban is, hogy nem! Nem és nem! Utálom a maga fajtáját! Hagyjon engem békén!

    A járókelők megállnak, gúnyosan nézik a szemüvegest. Az meg olyan vörös, mint a főtt rák. Zavartan törölgeti a homlokát. Két suhanc, nemes egyszerűséggel lebuzizza, egy öregasszony a botját rázza felé. Az utca embere mellettem áll. Büszke vagyok magamra.

    Kihasználom az általános káoszt, olajra lépek.

    Esteledik.

    Kocsiba ülök, kiautózom a reptérre. Közeledik az érkezés órája. Fel kell mérnem a terepet, nehogy valamiféle meglepetés érjen.

    Most még csend van, csak a szokásos mozgolódást látom. Pár óra múlva az utakat lezárják, a tetőket ellepik a mesterlövészek, mindenhová rendőrkordont vonnak, és lesz itt olyan, de olyan felfordulás, hogy bérgyilkos legyen a talpán, aki el tudja végezni a rábízott feladatot.

    Nehéz lesz, de megpróbálom.