Toshiba

(11. fejezet)

Hazatérek a Co. Ltd.-ből. A bondi beach-i lakásnak három ablaka néz az öbölre. Mi bajom van vele…?

A járdán tízből tíz járókelő strandruhába öltöztette magát és Coca-Colát iszik. A bőrük barna. A bolt falára kilenc méteres betűkkel kiírták, hogy Coca-Cola, és belül a hűtőket telerakták Coca-Colával. Így tízből tíz járókelő bemegy a boltba, vesz Coca-Colát és issza. Valamikor biztosan esznek is, különben éhen halnának és nem tudnának Coca-Colát inni. Fönt, a harminc méteres plakáton is Coca-Colát isznak. Itt lent az igaziak nem csúnyábbak, mint ott fönt a modellek. Magasszárú tornacipőben és térdig érő nadrágban isszák a Coca-Colát. Ha keresné őket az anyjuk, apjuk, testvérük, szeretőjük, barátjuk, vagy akárki, nem tudom hogyan ismerné meg őket. A lépcsőházig harminc méter az út, vigyázok, nehogy kiverjek egy üveg Coca-Colát valakinek a kezéből.

A második emeleten lakunk. Amíg fölérek, van időm akár hányni is. Senki se siettet. Bob valószínűleg legózik, Lotti meg telefonál. Benyitok. Bob legózik, Lotti telefonál. Megismerjük egymást. Bob fölsorolja készülő autója építésének néhány nehézségét. Teszek egy-két ja vaslatot, megfogadja. Lotti a telefont befogva elmondja, hol találom meg a táplálékomat. Bemegyek a konyhába, megtalálom a táplálékomat, táplálkozom. Szemem a borra téved. Még nem akarok inni. Nem nagyon szeretem a borom ízét, de az első nagy pohár után mindig tűrhetőbb érzés jár át. A második után még tűrhetőbb. Tudjuk néhányan, hogy megy ez. De a bor ízét nem szeretem. Utálom az ivást már ötkor elkezdeni. Várni szoktam nyolcig, kilencig. Várok.

A kávémmal betelepszem a nappaliba a többiekhez, mintha a vonatomat várnám. Leülök Bob mellé, így most mellette ülök. Lotti befejezi a telefonálást. Leteszi a kagylót és bekapcsolja a tévét. Egy plafonig föltornyozott hatalmas rakás szart szívesebben néznék a szobában, mint egy bekapcsolt tévét. De hárman alkotjuk a családot. Amúgy szép új készülék. Toshiba. El kéne mennem az orvoshoz? Az orvos is tévét néz. Az orvos hülye, mint a segg. Az orvosoknak nem szebbnek, hanem okosabbnak kéne lenniük a betegeknél. Lehet, hogy valamikor úgy volt. Talán az lenne a megoldás, hogy amit az orvosnövendékekkel tanítanak, azt tanítanák az általános iskolában is. Akkor senki se lenne rájuk utalva, ha megbetegszik. Persze nem vagyok igazságos. Bárki megvádolhat, hogy mindig is rühelltem az orvosokat. Nekem semmi se jó. Nézzük a tévét. A képernyőn egy elmebeteg meg egy másik éppen megfeszített nyakizmokkal üvölti, hogy náluk kell pokrócot (akarom monda ni, szőnyeget) venni. Uvöltenek. Nem tudni,miért. Az ausztrálokra rá kell üvölteni, hogy pokrócot vegyenek? Ha csak mondják nekik,nem vesznek?

Nemsokára kezdődik az esti film. A tévében minden este van esti film. Minden film amerikai. A világ nem lesz elég hosszúéletű, hogy annyi szaradék, moslék filmet produkáljon, mint az amerikaiak naponta. Az ausztrál ember abban a pillanatban meg van alázva, ahogy bekapcsolja a tévéjét. Hogy ez föltűnik-e nekik, az egy másik történet. Mindenesetre Coca-Colát már tudnak ínni anélkül, hogy föltűnne nekik.

A legtanulságosabbak a filmsorozatok. Minden film vége felé megölnek egy amerikait, vagy egy amerikai mélyen a felesége szemébe néz, vagy egy amerikai csak nagyon jelentős pofát vág, ha már olyan jelentős pofázata van. Emlékszem egy amerikai sorozatra, amelyiknek egyik része azzal végződött, hogy egy úr állt öltönyben a vászontetős Porsche-je mellett. Rendesen állt. És akkor egyszer csak kapott egy kiskutyát ő. És a kiskutya belepisilt az ő kezébe. Igen. És már vége is lett annak a résznek. Másnap estig találgattuk, hogy az amerikai a Porsche vászontetejébe vagy az öltönyébe törölte a kezét.

Lehet, hogy többre mennék, ha a dolgokból inkább leszűrném a tanulságot. Mert belátom, ebben az epizódban is van tanulság. Például az, hogy ha csak teheted, állandóan filmeztesd magad, mert előfordulhat, hogy lehugyoz egy kutya, és akkor benne lehetsz egy amerikai filmben.

Ha megszülettél, amíg meg nem halsz, minden este lesz amerikai film a tévében. És remény is van. Ha majdan egyszer meghalsz, de jól viselted magad életedben, remélheted, hogy nem az amerikai film elején, hanem a végén halsz meg.

– Bob, édesem! Menni kéne aludni! — szakadt ki Lottíból az anyai gondoskodás.

– De anya! Nem fejezhetném be az autómat?

– Szó sem lehet róla! Már így is késő van! Rég az ágyban kéne lenned! Ne csináld ezt minden este!

Hogy mit ne csináljon minden este, az se Bobnak, se nekem nem egészen világos. Bobban talán éppen fölmerül a kérdés: vajon minden este csinálna valami gonoszságot az anyukája ellen... Szar élete lehet az anyukájának, és mindez őmiatta...

A prüdéria és a fasizmus édestestvérek, mindig is hirdettem. De most nem hirdetem, másképp terelem el Bob figyelmét. Beviszem lefeküdni. Amíg mossa a fogát, szigorúan leengedek egy nagy pohár bort, amíg az ágyába talál, még egyet. Mesélek neki talán egy félórát, mire elalszik.

Lotti, vagy végignézi az amerikai filmet és teljesen kimerülve lefekszik, vagy elalszik a filmen, és arra ébred, hogy elaludt, és elmegy aludni. Nem tudom, ma melyik változat volt érvényben, tökmindegy. Mindenki alszik. Egy nyelet ital sincs itthon. A háznak előrelátó asszonya van. Ma vásárolt úgy tizenöt évre való élelmet. Az a módszere, hogy a boltból kijövet olyan kevés pénzt hagy fizetésig, hogy egy mocskos hernyónak érezzem magam, ha abból a kevés pénzből még veszek egy üveg lét. Van itthon hat dollár. Egy üveg whisky tizenhat. De nem panaszkodhatok, mert emellett van itthon tizenötezer tojás, negyven kilométer virsli, két targonca banán, négyezer tubus fogkrém, húsz karton Cola, három bála só és hatszáz tekercs vécépapír. Ha délután bejelentem, hogy veszek egy üveg bort, Lotti úgy néz rám, mint egy vidéki tanítónő, és azt mondja: "Jó, akkor Bob nem megy az iskolával az uszodába, mert az két dollár, vedd meg a borodat." És már dől is hátra a fotelben kényelmesen, arcán a legkisebb aggodalom jele nélkül. Ilyen érvvel szemben nem létezhet esély a kerek világon. Fantasztikus, minő szellemi magaslatokra képes emelkedni egy anya, gyermeke iránti féktelen gondoskodásában.

De a ház asszonya már alszik. Nincs kinek panaszkodnom. Életem önkéntes száműzetéssé nyilvánítom. Hová vezet ez? Valahol az egész ügy egyre közönségesebb. Tulajdonképpen istentelenül közönséges ez az egész ügy. Időigényes, fárasztó, sűrű, és egyre istentelenebbül közönséges.

Olvasok egy félórát, közben majd kitalálom, kit hívjak föl egy huszasért. Fél egy. Előveszem a Kultusz és áldozatot. Van benne egy írás, ami első olvasásra kétségbe ejtett. Ezen túl kell jutni, százszor elolvasom ha kell, nem maradhatok így. Ez az út alkoholizmusba vezet. Hova? Oda már nem. Már iszom programként. Az a programom, hogy iszom.

… Mindeddig a férfi volt létezésük egyedüli tárgya. A férfiénak ők semmiképpen nem lehettek egyedüli tárgyai, Desqrieux esete kivételes. A férfinak többnyire mindegy, mivé lesz általa a nő. Feltehetően egyetlen férfi dicsőségét sem növelte még, ha egy nő börtönbe jutott miatta — hacsak nem a társadalomnak valamilyen kóros állapotában. A nő azonban ősidők óta önérzetének tartozott azzal, hogy buzdította a férfit, vagy kihasználta gyengeségeit, amíg amaz felemelkedett, vagy elmerült... és ebben van az ő mélységes elégtételük..."

Az agyamra rakódott több mérföldes tályogrétegen keresztül, ámen.

Nem, azt nehéz lenne állítani, hogy Lotti buzdítana. Ilyesmi még Magyarországon fordult elő vele egyszer-egyszer. Az sem valószínű, hogy most éppen a társadalmi felemelkedésemet élném. Bé változat: "kihasználja gyengeségeit" (mostanában egyre gödényebbül iszom), "amíg amaz elmerül". És ebben van "az ő mélységes elégtétele"? És ezzel az önérzetének tartozik?! A mícsodájának? Az én (meg Bobé is?) feladatom netán az, hogy segítsem házunk asszonyát önérzetének járó tartozása kiegyenlítésében? Komolyan? Azzal, hogy elmerülök? Mert ha nem...? Akkor mi lesz? Akkor ő mit csinál? Persze! Akkor ő elköltözik négyezer kilométerre Bobbal, aztán visszaköltözik, vagy elvitet engem a rendőrrel éjszaka, vagy öngyilkossággal fenyegetőzik, vagy... De ha jó leszek és "elmerülök", akkor semmi baj. Olyan rutinnal csinálja, mint aki már játszott ilyet. Játszott már ilyet? Vagy csak végignézte nagyon közelről? Ha van bennem egy kis megértés, igazán eljátszhatom ezt a feleségemmel Sydney-ben. Végülis az önérzetéről van szó. Lehetne bennem egy kis meg értés... nem?

(Ahogy visszatettem a könyvet, az a százdolláros a cipőmre esett.)

Az ajtóból visszanézek a konyhába. Élelmiszerkészletünkkel Hitler még további két évig bírta volna a háborút. Nem baj.

A taxisofőr szerint már csak a Kings Crosson van esély. Végigjárjuk. Minden zárva. Még majd kiderül, hogy egy ötmilliós városban vasárnap hajnalban nem tudok szerezni egy üveg whiskyt. Aztán Paddingtonba értünk. Kifelé jövet az Oxford St.-en, itt a kerület keleti végén vannak a buzi-kocsmák. Az egyik nyitva van. Megkérdezem a sofőrt, hogy seggbetolatnak-e, amíg veszek egy üveg piát. "Én úgy tudom, nem erőszakosak. Lehet, hogy lesz egy-két ötletük, de nem erőszakosak" mondja unott pofával.

Bent vagyok. Hatszáz decibel, homály. A felszolgálók mind férfiak, kirúzsozva, mint a csúnya kurva egy rossz filmben. A bár-"girl"- ök rám bámulnak, de meg nem kérdeznék, hogy mit akarok. Mellőlem meg a hátam mögül már mindenkit kiszolgáltak, pedig másodpercenként kezdem el, hogy "... elnézést, kap" Mire eddig elmondom otthagynak a francba. ''Kurva anyátokat! Nem fogtok kiszolgálni?" mondom csak így magyarul. Erre sem reagálnak. Kezdem utálni a buzikat, de úgy látszik, megjön a megváltó ötlet:

–  Elnézést, hölgyem! — kezdtem.

–  Mivel szolgálhatok, uram?     

–KÉTDUPLAWHISKYTJÉGNÉLKÜLÉSEGYÜVEGBLACKDOUGLASTKÉREKSZÉPENNAGYONSZÉPENKÖSZÖNÖM.

–  Természetesen, uram — válaszolta a „girl" rúzsozott pofával, és már előttem is volt az óhajtott áru a legkedvesebb mosoly kíséretében, ami egy buzitól kitelik.

A két duplát jég nélkül kértem, nehogy lenyeljem a rögöket várható igyekezetemben. Amíg az ajtóhoz evickéltem, magamba préseltem mind a kettőt, egyből jobb lett. Az utcán szinte fájt a friss levegő.A taxi megvárt. Beültem. Nem kellett kapkodni többé. Hátradőlve, ki yújtott lábakkal gyönyörködhettem az elröppenő alulexponált tájban. Az utca salakdomb szürkületkor az Úr vigyázó szeme alatt, amit jóideje Coca-Cola reklámnak álcáz. Kóborkutyák kánaánja. Kedvükre borogathatják fel az éttermek meg a különféle lepényárusok elé kipakolt szeméthegyeket. A hadak elvonultak, a kutyák csak erre vártak. Paradicsom. Igazi kommunizmus. Jut a gyengébbnek is. Mindenki sorra kerül. Legföljebb várni kell egy kicsit. Valahogy így képzelhették el Moszkva nagy gondolkodói, amíg golyóálló autójukban száguldoztak a kihalt Kalinyin sugárúton s nagyokat fingottak a plüss hátsóülésen. (A sofőr sose merte lehúzni az ablakot.)

„…–  Nézd, kedves Kolja. Az értekezleten nem fogalmazhattam ilyen érthetően. Az egyébként sem azért van. A tömegek számára a beszéd alapjában véve fölösleges. A kommunikáció egy szinten túl csak zavarokat okoz az életünkben. Nem kell a beszéd. Betiltjuk. Egy vakkantás: étel. Két vakkantás: ital. Egyszerűbb így. De bizonyos megelőzőintézkedések után fogjuk betiltani, nem máról holnapra.

- Egyetértek, kedves Mísa. Az ember hajlamos nagy feneket keríteni a dolgainak. A beszéd ebben föltétlenül a segítségére van. Káros hajlam. Bár talán a legnagyobb probléma, hogy az ember sokkal igényesebb is, mínt a kutya. Nem gondolod... Nem gondolod, hogy...

- Nem! Egyelőre nem! Be kell látnod, hogy az ember még mindig jobban idomítható, mint a kutya. Természetesen a kutyát, mint lehetőséget, nem vetjük el. Szó sincs róla! De egyelőre maradnunk kell az embernél. Ez az átállás egy hosszabb folyamat lesz, és nagyon komoly előkészítést igényel. Igaz, hogy az Uljanov Laboratórium eredményei nagyon biztatóak, de tudod jól, hogy közel háromszázmillió emberről van szó. Ebben ugye nincs benne a határon túli mennyiség. De ennyi kutyát nem tudunk máról holnapra előteremteni. Kutatásaink szerint, egyes fajoknál az ellések közti holt időszak a felére csökkenthető, de az átállás így is elhúzódhat a hároméves terv második felére.

–  Nyúl nem jöhet szóba? Sok időt nyerhetnénk.

–  Az intézet radikális szárnya javasolta. De a konzervatív szárny azzal érvel, hogy a nyúl IQ-ja jelentősen elmarad a kutyáétól. Kezdetben az nagy hátrány lenne. Nekünk nem a minél előbbi átálláson, hanem az átállás zökkenőmentes lebonyolításán kell dolgoznunk. De hagyjuk ezt most, kedves Koljám! Dolgoztunk ma eleget. Holnap is nap lesz.

–  Igazad van, kedves Misám. Az ember törődjön a magánéletével is. Hát persze! Nem ugrasz fel hozzánk egy órácskára? A feleségem ma bányászbordalevest főzött, és kisütött egy kövér kijevi tanítónőt grúz traktorossal töltve.Tudom, Misám, te esküszöl az orosz traktorosra. De ne vedd tőlem ellenkezésnek, a grúz traktorosnak nincs párja. Kóstold meg legalább!

–  Rendben van. De csak egy falatot. Az orvosom szerint kevesebb húst kellene ennem és többet mozognom. Az unokáim is mondják néha: "Nagypapa, olyan kövér vagy, mint a Jugor malac a tévében. Dehát... tudod te hogy van ez. Az ember ebben a korban már nehezen változtat a szokásain..."

A taxisofőr hirtelen megállítja az öreg Fordot.

–  Mi a baj? Kifogyott a benzin? — érdeklődök.

–  Nem. Megérkeztünk. Tizenkilenc hetven.

–  Ja, jó. Tessék. Legyen jó napod.

Úgyhogy megérkeztem az utcára a ház elé, amiben laktunk. Állok a vörös kivilágítottságban, szorítom az üvegemet, csak nem ejtem el…

A nap éppen tolakodik föl az égre. Fele már kint van a vízből, piros még a zöld betű is az Advance Bankon már megint. A lépcsőházban egy kihűlt macskaszar az élet egyetlen jele. Átléptem. (Ha elesek, még eltöröm az üveget...) A szobámon sem söpörtek végig a nagy változások. "Elég lesz ez a nyomorult üveg, amíg elalszom?" Kétségbeesés ellen gyorsan nyelek egyet az italból. Használ, bár közben a lé szintje az üvegben kétségbeejtően csökken. Úgyhogy megint kétségbeesek, tehát megint nyelek. Míntha rángatnának egy dróton. Elrángatózom itt a Bondi Beach-i hajnalban egy üveggel a kezemben, egy szoba közepén. Egész jól megy. A közönség rég hazament, én azért rángatózom. Ennyire ráérek.

Bemegyek, megnézem Bobot. Betakarom. Csak nehogy fölébredjen a leheletemtől. Majd nem lehelek. Nem ébred fel. Egyre több autó látja fontosnak elmenni a ház előtt. Van még három ujjnyi a piából. Kettő (most már). El kell aludni. Aztán majd meglátj-ukk! El kell most alud...