Légy

(10. fejezet)

Vasárnap van, a nagy nyiffanások napja. Bámulok ki a nappali ablakán első ausztrál lakásunkból. Ez nem egy igazi ablak. Az igazi ablakok kábé derékmagasságtól indulnak fölfelé, nem szélesebbek, mint amilyen magasak, és legtöbbször mászik rajtuk egy légy. Ez az ablak a padlótól a plafonig ér, egyik fele eltolható, mínt egy hűtőházajtó. Azért csak bámulok rajta.

Vasárnap délelőtt. (Tipikus eset, hetente megismétlődik.) Készülődünk, azt csináljuk. Időnk van sok, tehát nem kell kapkodni. De egy igazi készülődésnek van egy "készülődéstempója". Különben nem lenne olyan, mint egy készülődés, hanem olyan lenne, minha "nem csinálnánk semmit", ami, szerintem, semmivel se rosszabb, mint egy készülődés. Szóval készülődünk. Készülődéshangon szólunk egymáshoz, készülődésmozdulatokkal mozdulunk és készülődéspofával nézünk egymásra. Megy. A főnyírógép már jó messze van. Még hallom, de a hangja már csak halk erőlködés, beleveszik a többi, már azonosíthatatlan nyiszmákolásba, (meg nyüszmékelésbe, nyammogásba, mormogásba, nyüffenésbe, nyiffanásba — riffanásba —, pár tüffenésbe és egy kattanásba, mondtam, hogy vasárnap van). Épp befejeztem a kotorászást a szekrényben. Jó volt. Fehér nadrág meg fehér ing van rajtam. Mint egy szakács (úgy nézek ki). Akik először látnak majd, nem fogják tudni, hogy úgy nézek ki, mint egy szakács. Csak én tudom. Valószínűleg így fehérnadrágosan fogok bevonulni a képzeletükbe. A képzeletnek is van helyzeti energiája, mint aznap kiderült.

 – Bob, rajtad van a cipő? — kiált ki Lotti a gőzből fürdőszobahangon.

Bob rám bámul, arca kérdőjel. Meztelen. Vicsorítok, hunyorítok, hogy kiáltson vissza: igen. Benne van a csalásban. Belerázom a ruháiba, cipőibe, közben nagyokat pisszegünk meg kacsintgatunk. Igyekezetünk gyümölcseként Bob immár tetőtől talpig begombolva, befűzve. Szemleképes. Megkímélünk egy fríssen rúzsozott Lottit ilyen kérdések feltevésétől, mint "Te még mindig nem vagy kész? Hát még ennyit sem lehet rátok bízni?" Régóta éreztük, közeledik a nap, hogy elmegyünk a Magyar Házba. Most megyünk a magyarházba. Meghívásunk van a magyarházba magyarestre (mondom magyarestre). Még nem voltunk ott. Úgy kiöltöztünk, mintha Magyarországra mennénk (bár ott ritkán öltöztem szakácsnak…)

 – Ki vezessen, Igor? — kérdi Lotti.

–  Vezess te, ha van kedved — mondtam.

– Á, inkább vezess te, jó?

– Jó.

– Á, inkább vezetek én, jó?

– Jó.

– Hol a kulcs?

– Jó.

Valahol, egy olyan kerületben, melynek a nevét először hallottuk, megtaláltuk a Magyar Házat. Nekem semmi bajom azzal, ha egy épület szakadt. Nekem azzal sincs semmi bajom, ha megyünk a magyarházba, és kiderül, hogy nincs is magyarház, csak egy üres telek, a közepén levert karóval, amin egy cédulára az van kiírva, hogy Magyar Ház. Az egy pillanatig tartó meglepetésemet csak az okozta, hogy ez a második magyarház, amit életemben láttam. Azt hittem, hogy a magyarházak olyanok, mint a stockholmi magyarház, ahova két évvel korábban szintén volt egy meghívásom. Stockholmban kőtalapzatra állított öntöttvas kerítésen belül volt egy hatalmas zöld kert, annak egyik végében egy hatalmas fehér ház (végül is nem rossz két szín), az volt a magyarház. A kertben a fák alatt itt-ott székek, asztalok, azok körül nyári ruhába öltözött magyar és svéd hölgyek és urak beszélgettek, vagy kártyáztak beszélgetőkalaphan és kártyázócipőben. De semmi baj. Lehet a képzeletnek is helyzeti energiája, nem csak egy zsák cementnek.

Megérkeztünk. Egy kábé harmincszor kábé harminc méteres telken állt a magyarház. A teleknek azt a részét, melyet nem a ház "borított", szürkés-zöldes sárga fű borította. A birodalom határait földbe kényszerített fakarók jelezték. A karókat drótháló kötötte össze, a háború utáni magyar baromfiudvarokon kikísérletezett (és bevált) módon. A drótháló gondosan be volt kenve kátránnyal. Az acél felületét, ugye, egy idő után barnásvörös anyag vonja be és ugye az nem tetszetős. De egy gondosan aplikált szurokréteg elejét veszi az efféle rendetlenségnek. Az így kezelt dróthálón még az Indiai-óceán felől támadó sós szelek sem fognak ki. Nem könnyű a magyar eszén túljárni. A magyar húszezer kilométerre a hazájától is megállja a helyét. És persze az ősi kultúra is segíthet bizonyos esetekben.

A kerítésen belül semmiféle növényt nem hagytak meg, ami magasabb volt fél méternél. A paréjok legnagyobb része belül maradt a szóráson, így azok megúszták élve. Nem mondanám, hogy némelyik nem volt ötvenegy vagy épp hatvan centi magas, dehát a magyar nem lelketlen fajta. Képes belegondolni, hogy mennyi igyekezetébe kerül egy-egy ilyen mostoha sorsú növénynek, amíg étlen-szomjan, többnyire tikkasztó hőségben ilyen tekintélyes magasságig tornássza fel magát. Lelketlen ember az, aki ezt nem érzi. A magyar sose volt lelketlen.

A fák? Az más. Azokat — tán kettő is lehetett - kivágták, mert csak beárnyékolnák az aljnövényzet, meg karó is kellett a kerítéshez. A magyar praktikus is. Mindig is az volt. És persze nem ijed meg a munkától. Az jó, ha egy nép nem ijed meg a munkától. Idegen földön is hasznára válik.

Az udvarban biztonságban éreztük magunkat. Kígyómarás nélkül eljutottunk a bejáratig. Tudtam, hogy nem lesz baj. Aztán a házból egy hang se jött. Sehol egy ember, sehol egy hang. Pedig, saccolásom szerint, körülbelül harminc autó rakománya volt itt bent, valahol. A harminc autónak a fele (az erősebbik fele) bent állt az udvarban, a többi a kerítésen kívül az utcán. Néma csendben álldogáltunk a nyitott bejárati ajtó előtt. A betonlépcsőre vörös cement volt kenve, szépen elsímítva. A lépcsőnek két foka volt. A fölé nyúló kis tetődarabot erős vascsövek tartották. Látszott, eltartják azok akár még kétszáz évig is (Jenőkém kérlek). A lépcsővel azonos színűre voltak festve, úgyhogy a rozsdának itt belülről kellett próbálkoznia, ha akart valamit. A magyar nem adja könnyen a vasoszlopát. És persze nem pazarló fajta. Nem is mondják az ausztrálok a magyarra, hogy pazarló fajta. A magyarra nem. Ezt elhiheted (Lajoskám kérlek).

Valószínűleg nem akarhattunk örökké ott állni a némaságban, mert beléptünk az előtérbe. Még mindig nem hallatszott semmiféle zaj a sajátunkén kívül. Már attól féltem, hogy halva találunk valakit. Az előtérben a falak mellbimbó magasságig vannak sötétszürkére festve olajjal. Ez az a szín, amit a haditengerészet használ a csatahajókon. Az csak elég jó festék kell, hogy legyen. Bírja a nedvességet, akármelyik matróz megmondaná. És így az érkező azt is megértheti, mindjárt az elején, hogy az itt tartózkodóknak vannak kapcsolataik a haditengerészetnél. Ha egy kis esze van, a víz felől nem támad.

Sehol egy lélek. "Gázszivárgás?" villan át az agyamon. Aztán jobbra fordulunk, és egy másik nyitott ajtón egy szobányi konyhába látunk. Közepén, két összetolt asztalon, sütemények. A sütemények körül, élő emberek. Megkönnyebbülünk. Három magyar háziasszonynak öltözött magyarházi asszony suttog kötényben. Mi a hétmérföldes nagy suttogóest ez itt?!? Vagy alszik tán a klubvezető...? Bemutatkozom az egyik süteményes asszonynak és a fülébe suttogom, hogy üzenetet kaptunk, jöjjünk a magyarestre. Nagyon kedves asszony. Visszasuttogja, hogy mennyire örül, és hogy menjünk be a nagyterembe, még tart a fölolvasás.

– Tart a mi?

– Tart felolvasás — suttogja vissza. — Dé úr olvas föl. Dé úr, Ausztráliában élő magyar író. Legújabb könyvéből tart fölolvasást.

Megnyugszom. Jobb, mint egy alattomos gázszivárgás, ami halomra öli a magyarokat saját klubjukban. Az nagyon kellemetlen. A süteményesasszony odavezet minket a nagyterem ajtajához. Kését, amivel a süteményt szeletelte, nem teszi le. Gondolom, ha valaki utunkat állná, a helyszínen leszúrná az akadékoskodót.

Benyitunk. Jó nagy terem, tele székkel, minden hely foglalt. A dobogón asztal, fölötte a falon, Lenin helyén egy magyar duplakeresztes címer, farost lemezre festve. A címer alatt a klubvezető (ébren). Idősebb úr, őt már ismerjük. Mellette Dé úr, szintén idősebb úr, fölolvas. Valaki kerít nekünk két széket. Lélegzetvisszafojtva leülünk, Bob az ölembe. Az utolsó utáni sort képezzük. Ellazulva hátradőlhetek. Hallatszik, amint Dé úr hosszabb lélegzetet vesz egy-egy hosszabb mondat előtt. Nyugalom van. A nyugalom jó dolog. Bár Bob most éppen nem kívánja.

–  Apa — szól bele a templomi levegőbe.

–  Cs-sss, pszszsz, tsss! Hallgass most! Most nem szabad beszélni!  üvöltöm suttogva.

– De De apa! A bácsinak szabad?

Az előttünk sorakozó negyven tarkó negyven arccá változik. Egyik részük szigorú arc, hátoldala megannyi szigorú tarkónak. Nyilván a súlyosabb irodalomrajongók. Másik részük némán vigyorog. Nyilván a nem annyira súlyos irodalomrajongók. Próbálunk föloldozást nyerni a vigyorokból, megbánó pofával, némán, igazodva a játékszabályokhoz. Bob elégedett. Elfogadja a produkciót, amit hátulról provokált, csak amúgy, láblóbálás közben. Helyre áll a rend. A magyar rendszerető nép. Tudja jól, hogy a rend legnagyobb ellensége a rendetlenség. Rendetlenség közben könnyen elterelődhet a figyelem a rendfenntartás szeretetéről. A szeretet fontos dolog. Szerető nép a magyar. Mindig is az volt.

Már nem emlékszem pontosan a fölolvasott részletre. De úgy rémlik, Dé úr egy régi magyar ablakról olvasott. Egy sok-sok évvel ezelőtti ablakról, amin talán kinézett valaki valahová. Talán jó messzire. A történetben, úgy rémlik, minden nagyon mozdulatlan volt. És csend volt. És az az ablak nem volt tiszta. És azon az ablakon mászott egy légy. Dé úr halkan, folyamatosan kántált. ültem a székemen. Jobbra tőlem, tán két lépésre, volt egy ablak. Kinéztem rajta. Tán jó messzire. Csak az eget láttam, meg egy gyárkéményt. Minden elég mozdulatlan volt. És csend volt. És az ablak nem volt tiszta. Az ablakon nem mászott egy légy. A kezemen mászott egy légy.