Birkózó

(3. fejezet)

A bizottság átvette a pokrócaimat.  Kaptam egy rózsaszínű cédulát, amire az volt nyomtatva, hogy 00132. A tábor az ENSZ felügyelete alatt állt. Az ENSZ, mint tudjuk, nemzetközi szervezet, ami még mindig jobb, mintha magyar szervezet lenne.  És ha az ENSZ ötjegyű számot lát jónak rózsaszínű alapon, akkor arra megvan az oka. Egyébként is jóleső érzés volt tudni, hogy valaki figyel minket, aki allergiás az emberi jogok megsértésére.

 Aki a cédulát átadta, olyan pofát vágott, hogyegy pillanatra elbizonytalanodtam, a pokrócaimat vették át vagy beiktattak elnöki hivatalomba.

 – Mit kell tennem ezzel a cédulával? – Kérdeztem a raktárost.

 –  Kétszázhuszonhatos iroda. Következő! – válaszolta.

 Kétszázhuszonhatos iroda. Hm. Úgy gondoltam, talán arra célzott, hogy le kell adnom a 226-os irodában. Ez valószínűbbnek tűnt, mint az, hogy csinálnom kell egy 226-os irodát a cédulából, Így elindultam megtalálni a 226-ost. Tudtam, hogy a fiam meg az anyja, valahol ugyanebben az épületben, egy bőröndalapra épített szatyorvár bástyáit védi, és ők is kitartanak az utolsó csepp vérükig.

  A 226-os iroda a második emeleten volt. Arról ismertem meg, hogy az ajtaja előtt állt hétszáz ember. „Az autóbusz félóra múlva indul a repülőtérre…” Beálltam a sor végére.  

– Miért nem megy be senki az irodába vagy akár mind a hétszáz? - kérdeztem az előttem állót.

 – Nyiponyemáju - mondta.  

Megkérdeztem az előtte állót. " Azért, mert be van zárva az ajtó kívülről. " Igen?  "Igen." Aha. Csak nyugalom. Szóval állunk hétszázan a 226-os előtt, aminek az ajtaja be van zárva kívülről.  A biztonság kedvéért megkérdeztem a beszélgető partneremet, hogy melyik országban vagyunk. "Ausztriában" mondta. Jó. Szóval semmi komoly baj. Előfordul, hogy egy-egy ajtó zárva van. Volt ott még egy ajtó, azon nem volt szám. De mögötte az élet mozgalmasabbnak tűnt.Valaki bement öt perccel ezelőtt, és egy perccel ezelőtt kijött egy másik valaki. Beléptem. Egy íróasztal mögött egy bevándorlási szakértő ült.

– Elnézést... éppen leadtam a pokrócaimat a raktárban... mennénk tízkor Ausztráliába.  Lenne szíves megmondani, hogy hol kell leadnom ezt a cédulát? - kérdeztem, és bíztam benne, nem azt mondja, hogy Sydneyben.

A szakértő elkérte a cédulát és jól megnézte. A hátulját is. Aztán megint az elejét.

 – Maga milyen nemzetiségű? - kérdezte.

 Azt hittem, a titkos kódokból az is kiderül, hogy milyen tempóban hullik a hajam, de azért csak válaszoltam.

– Magyar.

– Magyar?

– Magyar.

Vajon megkérdezi-e most, hogy nem vagyok-e esetleg magyar?! Fölvette a telefont. Elmesélte a történetet, hogy talált egy magyart az irodájában, aki egy cédulával hadonászik. Aztán letette a kagylót és azt mondta, hogy menjek le az első emeletre, és a cédulát adjam le a 119-es irodába.

Lementem. A 119-es iroda előtt állt nyolcszázember. A hátam alig láthatóan beremegett. Bementem a mosdóba és belenéztem a tükörbe. Láttam magam benne. Egy orrom volt és két fülem. „Jó.” Visszamentem a folyosóra, körbenéztem.

Így pillantottam meg a birkózó olimpiai bajnokot. Ő is ma adta le a pokrócait, emlékszem, ott állt a sorban egy órával ezelőtt. Ő is ma repül Ausztráliába. Nézett ki az ablakon, háttal a nyolcszáznak, nézte a tábor hó födte csúcsait. Ráért.

Ő volt az egyetlen ember az egész nagy menekülttáborban, aki nem félt soha semmitől. Attól se, hogy le tudja-e adni a pokrócát, attól se, hogy le tudja-e adni a céduláját, semmitől. Attól sem félt, hogy olyannak fog látszani, mint aki nem fél semmitől. Úgy mozgott, mintha csak a szabályok betertását ellenőrizni jött volna. Előző este, a nagy közös hálóban, megkínált whiskyvel, de nem gondol tam, hogy ez följogosít engem arra, hogy meg kérdezzem, mi folyik itt mégis.

 Nem volt sok időm álmélkodni. A bajnok megmozdult. Elindult abba az irányba, amerre senki se sorakozott. Gyorsan kellett döntenem. Kiléptem a sorból és kissé lemaradva követtem, le a földszintre. Lassan lépdelt egy ajtó felé, ami az udvarra nyílt.

  Az udvaron bobpálya-szerű, hóbavájt járatok kötötték össze a különböző épületek bejáratait. A bajnok lustán ballagott előttem. Szürke öltönyben ballagott. Aztán megcsúszott, elvesztette az egyensúlyát. Megrémültem. "Ha elesik, beveri a fejét vagy csak a bokája bicsaklik ki, Ausztráliának számomra befellegzett..." De még csak el sem esett. Olimpiai bajnokok nem esnek el csak úgy. "Kurva anyádat" mondta a jégnek, és tovább lépdelt. Az udvar közepén, a hóvájatok metszéspontjában volt egy kantin. A birkózó benyitott. Követtem. Kért egy kávét, cukor nélkül. Tudtam, nincs idő hibázni, én is cukor nélkül kértem.

Amikor fizettem, oldalra nézett és megismert.

– Hello!

– Hello!

– Van egy cigarettád? – mindig ezt mondta.

– Van. – mindig ezt mondtam.

– Ti is Ausztráliába mentek, ugye?

– Mi is.

– Az  ausztrálok gyengék birkózásban.

 Szemeim előtt, a homályon át, egy bronz pillér kezdett kiemelkedni a padlóból a következő felirattal: az ausztrálok gyengék birkózásban.

– Igen? Akkor legjobb gyorsan odamenni – mondtam.

A falióra 9.43-at mutatott.

– Ne haragudj, Imre Te leadtad már a rózsa színű céduládat?

– Nem. – Tudod hol kell leadni?

 – Nem.

– Tíz perc múlva indul a busz a repülőtérre.

– Igen? Akkor menjünk.

Elindultunk. A kijáratnál, az ajtó előtt, megpillantottam az albánt, aki tüzet akart kérni az átvevőbizottság folyosóján. Összeakadt a tekintetünk. Rávigyorogtam. Visszavigyorgott, miközben egy kisgyerek cipőjét fűzte. Kiléptünk a kantinból.

– Vigyázz, csúszik!– féltettem a birkózó életét.

– Tudom. Az előbb majdnem hanyatt estem, a  kurva anyját, tiszta jég – mondta.

 És tiszta jég volt, igen.

 Becsúszkáltunk egy emeletes épületbe. A folyosó tele volt sorakozó emberekkel. Egy nő jött szembe. Hóna alatt fél köbméter irat. Klári volt, a tábor több nyelven - köztük magyarul is - beszélő egyik alkalmazottja.

– Csókolom, Klárika! De csinos ma – túlzott a bajnok.

– Áá Imre! Hogy mennek a dolgok?

– Minden oké. Bemutatom a barátomat, áá, éé, öö…

– Gusztáv – hazudtam Klárikának.

– Örvendek – hazudta ő is.

 Aztán végre Imre föltette a kulcskérdést a kulcsfigurának:  

– Klárika! Nyolc perc múlva indulunk Ausztráliába, de nem tudtuk leadni a rózsaszínű cédulánkat. Mi legyen?

– Adják ide, én elintézem, és üljenek be a buszba! A 16-os épület előtt áll. Sok szerencsét maguknak!

 A 00132 ott lapult Klári markában, szorosan a birkózó cédulája mellett. Kicsit aggódtam érte. Imrével elindultunk a kijárat felé. Az ajtóból visszanéztem és láttam, hogy két rózsaszínű cédula talál utat, a gravitáció segítségével, Klári kezéből egy nagy alumínium hamutartóba. Valahány perc múlva Bécs felé berregtünk. Mellettem a fiunk anyja, ölében a fiunk, aki hatalmas érdeklődéssel figyelte az elsuhanó burgerlandi tájat. A szél itt-ott lerugdalta a havat a földről. A barnássárgás foltokon második világháborús veterán varjak billegtek nagy önbizalommal. Jól megnéztem őket. Nem tudtam, vajon Ausztráliában vannak-e varjak. Gondoltam, legjobb lesz jól megnézni őket. Lehet, hogy utoljára látok varjat.