Az  albán

(2. fejezet)

A  panzióhoz talán majd még visszatérek. Most egy jó széles folyosón sorakoztunk Traiskirchenben, a tábori átvevőbizottság ajtaja előtt. A tét nem kicsi. Aki le tudja adni az összes pokrócot, amivel ő és a családja takarózott az elmúlt éjszaka, mehet ma Ausztráliába. A családok legerősebb tagjai sorakoznak.

 A traiskircheni tábor épületei semmire se hasonlítanak, amit valaha láttam.  Alighanem a múlt században épülhettek. Laktanyának. Belül járva az volt az érzésem, hogy a katonák lóval együtt közlekedtek az épületben, olyan tágas volt minden. A folyosók, a lépcsők, az ajtók és a többi. Ilyen folyosókat ma már, gondolom, az osztrák laktanyaépítők sem építenek. (Az osztrákokat még ma is érdeklik a laktanyák — mint kiderült.)

 Sorakozunk tehát. Kint mínusz húsz fok lehet. Az épületben (mint a legtöbb épületben) bennfentesek és nem bennfentesek tartózkodnak. A bennfentesek a tábor osztrák alkalmazottai és a rendőrök. A nem bennfentesek a tábor ideiglenes és állandó lakói. Állandó lakók azok, akiket valamilyen (soha meg nem indokolt) ok miatt egyik ország sem fogadott el az USA, Kanada és Ausztrália közül. Nagyon sokan két-három éve éltek ott, de egyesek tíz vagy még több éve ottélőkről is beszéltek. Az állandó lakók arckifejezése az átélt, elképzelhetetlen mértékű kilátástalanságtól (és talán a dolgok kölcsönös egymásrahatása miatt) teljesen egyformára alakult a bennfentesekével. A Kreml-ben államfő temetéskor nem lehet nagyobb biztonság, mint ennek az épületnek a folyosóin, de úgy látszik, attól még izgulhat az ember, hogy az életét nem fenyegeti veszély.

Mindnyájunk előtt annyi lepedő, csajka (akarom mondani, alumínium mélytányér) és pokróc, ahány tagja van a családnak. Számomra megvilágosodott: az ember tud vigyázni a pokrócaira, ha úgy adódik. A folyosón csend van, melyet csak az átvevőbizottság elnökének hangja szakít meg néha: "akövetkező" mondja időnként németül.  

Én úgy teszek, mintha nem is figyelnék saját összehajtott rongyaimra, de a lábam erősen hozzányomom a kupachoz. Ha egy légy száll rá, azonnal észreveszem.  Előttem a sorban egy fotóművész áll. A fotóművészeknek is vannak módszereik, hogyan kell tíz kiló rongyot megvédeni.  Maga előtt tartja, mint anya a gyermekét szoptatáskor.

Egy borotválatlan albán közeledik a folyosón, ránk bámul. A fotós lassan a falig tolat, így hátulról megközelíthetetlen. Karjainak szorítása erősödik a lószagú neműn. Tekintete elszántabb, de arca semmit nem árul el félelméből. Én erősebben nyomom lábammal a csomagot, de azt mutatom, nem érdekel az a kupac szemét, hátha így mások számára kevésbé kívánatos. Figyelem az albán minden mozdulatát.  Kiszámítom: ha ugrik, bal lábammal egyet lépek, és pont el tudom kapni a torkát, mielőtt megérinti a pokrócaimat. De vigyáznom kell, hogy a jobb lábam közben ne mozduljon el a helyéről. Ha a nyakát sikerül beszorítanom az alsó és felső karom közé, akkor addigra, mire szólítják a következőt, tán sikerül megfojtanom. Ha nem, az bonyolultabb, mert lábbal kell előretolnom a holmimat (fedezetlenül),  amíg fojtom az albánt.

 Az albán közömbösséget színlel. Kezében egy szál cigaretta meggyújtatlanul. Lélegzetet vesz, és egyet lép a fotós felé, de azonnal viszsza is hátrál.Senki se mozdul. Most rám néz. Nem mozdulok. "Megöllek, ha egyet lépsz" mondom magamban. Gondolatolvasó.  Hozzám se szól.  A hátam mögött egy szülészorvosnak öltözött fuvarozó áll. "Bitte schön"... mondja az albán halkan.  A lábam beljebb nyomom a pokrócaim alá... "Bitte schön, haben Sie bitte”… Ebben a pillanatban borzalmas ordítás hallatszik a hátam mögül:  "Segítsééég!!!-" üvöl ti a fuvarozó. Nem fordulok hátra, rávetem magam a pokrócaimra, testemmel fedezve azokat. "...Segítség!!! Vigyék innen!!! Bitte schön!!! Hilfe!!!"

Két osztrák rendőr kerül elő sétálva. Sapkájukat menet közben teszik fel.  Kérdő tekintettel bámulnak a verítékében fürdő fuvarosra. Az, válaszul, néma marad.  Kigúvadt szemeit az ajtóra "gúvja", melyen át a rémült albán az udvarba menekül. 

A mosolygó rendőrök odébb sétáltak. Jelenlétük nyugtatóan hat. Látom az ablakon át, amint valaki tüzet ad az albánnak...