Konyhalány

(1. fejezet)

Beszteri M. Gézának (és mindazoknak, akik

elhiszik, hogy létezhet olyan helyzet,

amelyben az inspiráció totális hiánya

az egyetlen inspiráció).

 Előírat

Amít itt leírok, annak a valósághoz semmi köze. Attól, hogy a dolgok megtörténnek, nem lesz több (se kevesebb) közük a valósághoz. A dolgok megtörténnek.  Legtöbbször sokféleképpen történhetnének, de mindig csak egyféleképpen történnek. Miért lenne a valóság pont az a változat?  Lehet, hogy a valóság még meg sem történt.

Konyhalány

Szépek és okosak voltunk mi ott, kábé huszonhárman, de legalábbis szebbek és okosabbak, mint a többiek. A többiek nem utaztak Ausztráliába. Mi, kábé huszonhárman, utaztunk. Derék emberek voltunk. Előző nap, egy pár száz kilométerre levő falu egyik panziójában, a tv-szoba faliújságján, egy valahonnan kitépett kockás lapon értesítve lettünk, hogy holnap utazunk Ausztráliába. Értesítve lettünk egy kék golyóstoll által. Aláírás nem volt. Senki se tudta, hogy ki írta tele azt a lapot a neveinkkel, bár tán nem is meditált ezen senki, rajtam kívül. Sorakoztunk a traiskircheni tábor egyik folyosóján, amíg az épületen kívül 1986 volt és február. Ki írta ki a neveinket? Lehet, hogy a panzió tulajdonosa? A panzíó tulajdonosa derék ember volt. Lent a kocsmában néha este tíz után is megengedte a menekülteknek, hogy üldögéljenek, ha nem volt sok vendég. Derék ember volt .

Lehet, hogy a felesége? A felesége derék asszony volt. Aznap, amikor megérkeztünk, saját kezével símogatta meg Bob - a fiunk -  fejét. Derék asszony volt.

 Lehet, hogy a konyhalány írta ki a kábé huszonhármunk nevét, mert a panzióban konyhalány is volt. A konyhalány a konyhán dolgozott. Derék lány volt. Mindig mosolygott. Emlékszem, egyszer ebédosztásnál megcsúszott, amint a levest vette le a tűzről, és ráöntötte a szakácsra. Akkor is mosolygott.  Derék lány volt.  

A szakács nem mosolygott. De ő is derék ember volt. Ő nem írhatta ki a kábé huszonhármunk nevét, mert ebéd után mindig hazament a családjához. Nagyon szerette a családját. Legtöbbször már megfőzte az első fogást, és még mindig nem ment haza. Csak miután a másodikat is megfőzte. Hangos szavát csak egyszer hallottuk. Amikor a konyhalány ráöntötte a levest. Persze mí megértettük, és azt is, hogy aznap nem volt második fogás. Az elsőt meg ráöntötték, de erről sem ő tehetett.  Derék ember volt.  

Lehet, hogy én írtam oda a kábé huszonhármunk nevét? Nem valószínű. Én nem tudtam mind a kábé huszonhármunk nevét. Az enyémet tudtam. Én is derék ember voltam.

Csak osztrák írhatta. Mi, magyarok ott nem írogattunk. Ez érthető. Vagyis én egyszer kitűztem egy verset. Az utolsó előtti napon. A verset én írtam. Akkor már ott voltak a neveink. Lehet, hogy mi, kábé huszonhárman, tévedésből jöttünk Ausztráliába. Bár ez sem valószínű. Mi jönni akartunk. Az a vers, amit odatűztem,  nem volt túl rossz vers. Vagy legalábbis  Célmesternének tetszett. Célmesterné derék asszony volt. Célmesternek meg Célmesternének olyan  nevük volt, mintha aznap jöttek volna egy erdélyi faluból.  Célmesternek a bajusza is olyan volt. Pestről jöttek ámbár. Derék emberek voltak. Különösen Célmesterné, aki az irodalom pártolójává lett aznap. A vers végére odaírtam, hogy a (nagy) művész egy üveg itallal megtekinthető a szobájában. A százhuszonkettesben. Amikor az egész család otthon volt, Célmesterné egy üveg itallal megtekintett. Derék asszony volt. Mások már nem tudtak megtekinteni, mert később lementem a panzió kocsmájába, hogy berúgjak.  Be is rúgtam (ha már lementem).  Én is derék ember voltam.  (Ez abból is látszik, hogy kellettem Ausztráliának.)