"Nagy érzéseinket leváltották az olcsó kis hangulatok. Az veszett el belőlünk, ami emberi. Micsoda hiányérzetek sorvasztanak bennünket?" / Fable/

 

  Sokszor tűnődöm, néha félhangosan is, miért és hogyan történnek a dolgok körülöttem, legtöbbször nem tudok rájönni.  Fura hangulatok fonnak körül,  érzéseim leváltják olcsó, pi, gyorsan illanó hangulatok amik nem én vagyok mégis bennem zajlanak, belőlem áradnak. Legtöbbször megfogalmazni sem tudom az érzéseimet. A hangulatingadozásokat, a szívdobbanásokat, szemvillantás alatt átalakuló érzés-hullámokat. Filléres emlékeim rakosgatom, némelykor az a gondolatokat próbálom összeterelgetni, nem mindenkor sikerül, félbehagyott napokat nem oldják meg a sűrű álomfolyamokkal terhes, megszakított ébrenlétekkel is fullasztó éjjelek, a megoldatlan problémák, rég feledettnek hitt emberek, rossz emlékek, régen kútba dobott rossz érzések csak a szívem zakatoltatják, menekülni úgysem tudok inkább a félálom azon világába süllyedek, ahol még tudom, hogy nem vagyok ébren, de már nem is álmodom, az eseményeket viszont nem én irányítom, csak aktív résztvevője vagyok, nos, ezek a félálmok sokszor annyira élethűek, hogy ébredéskor, vagy inkább ébredésre riadáskor tisztáznom kell hol is vagyok tulajdonképp. Annyira vártam az utazást, hogy már csak félszeg örömmel álltam a hajón, a legfelső emeleten, az étkezőben, a Keleti-tenger csöppet sem barátságos acélszín hullámai a majdnem négyemeletes hajó tetejéig csaptak fel, óriási robajjal, mintha szétszakadna a hajó vastag lemezfala, a férjem legyint, ez csak kis szélmozgás, én a gyomrommal küzdök, a svéd húsgolyóknak magyarázom, hogy nem kell liftezniük, hiába, tengeri beteg leszek a visszafelé úton, fekszem a kabinban, órákon át reszketek, a tengerre haragudni így sem tudok, mert adott, csak adott, hangulatokat, érzéseket, ismerős, régi álmokat, ízeket, távoli tájakat. Az utazás minden örömét a fáradtsággal együtt, majd közönnyel vegyesen járkáltam a fedélzeten, gyűjtöttem magamba a színeket, az ízeket, mindent, amit a lelkemmel le tudok fényképezni, kiálltam a fedélzetre, hagytam a hullámoknak, hogy a sós vízpermetet az arcomba csapják, nyalogattam, tényleg sós, majd a tenger lenyugodott, szelíden ringatózott, én kisimultam, a napot néztem, ahogy arany-fénnyel vonta be a hullámokat, a sirályokat, ahogy kecsesen lebegtek, a kapitányt, ahogy rám köszönt, mikor közel álltam a hajóhídhoz és a kikötést figyeltem, az időt kérleltem teljen lassabban, hogy a négyórás hajóút hosszabbnak tűnjön...A lüktetést érzem most is, a gázolaj szagát, ami teljesen beitta magát az egész hajóba, a gépház dübörgését, a személyzet sima, átlátszó mosolyát...Mert mit adhatott nekem Svédország is ama röpke két napban amíg a földjén tartózkodtam? Az idegen tájak bűvöletét, a más életformájú emberek nyitott, tiszta szemét, sehol kapkodás, a kikötőben szemét és csatornaszag, a tengerbe vezetett szennyvízcső... egy-egy felvillanó mosoly, házak, dézsákba ültetett vacogó pálmafák... Trelleborg, egy más világ...