"A képzeletáramkör úgy van kialakítva, hogy a legminimálisabb ingerre is reagáljon. A könyvek alapvetően huszonhat fonetikai jelből, tíz számjegyből és körülbelül nyolc írásjelből állnak - az emberek pedig megnézik ezeket, és látják maguk előtt a Vezúv kitörését vagy a waterloo-i csatát."

"Vonnegut furcsa ember. Megvan a véleménye mindenről, sőt, hangoztatni is meri azt. Méghozzá úgy, hogy az olvasó a hasát hajlamos fogni nevettében, holott a téma: ő maga. Saját gyengesége, gonoszsága, értetlensége, lázadása, oktalansága, kicsinyessége, fukarsága, arroganciája, kapzsisága, hataloméhsége, szeretetéhsége, kiszolgáltatottsága (és gondoljanak ide még pár hasonlót). Ez persze nem jelenti azt, hogy Vonnegut minden írása keserű lenne. Keserédes, mondjuk. Egészségesen kritikus. Nem is, inkább egészségtelenül kritikus. Ám minden könyvben, a sorok között, a betűk mögött, a felszín alatt ott lappang: az emberi faj voltaképp egy szörnyen csodálatos valami. Megérdemli, hogy éljen. Ahogy azt is, hogy a halálba rohanjon."

"Nem tudom, élnek-e emberek a Holdon, de ha élnek, akkor a Földet használják elmegyógyintézetnek." (G.B.Shaw)

Kurt Vonnegut különös esete az Internettel

 

 

 

 

1997 nyarán érdekes sztori rázta fel az Internet közösséget, amit azóta is sokan, sokféleképpen elemezgetnek, hiszen egy látszólag ártalmatlan csínytevésből valóságos hírlavina keletkezett. Sokan hallottak róla idehaza is, hiszen a botrányt kiváltó email üzenet, amely egy óriási piramisjáték formájában futótűzként terjedt el világszerte sok-sok magánszemély postaládájába, sőt egy népszerű magyar levelezőlistára is eljutott.

 

 

 

 

Jellemzően Amerikában vert fel igazán nagy port az ügy - lévén a főszereplők is amerikaiak: egyikük az elismert, manapság igen divatos és körülrajongott író: Kurt Vonnegut, másikuk pedig egy addig szinte ismeretlen újságírónő. A történetről rövidesen olyan sokan írtak és beszéltek, hogy az egyik online magazin a következőképpen vezette be a témához fűzött kommentárjait. "Ha Ön az elmúlt napokban netalán egy bombabiztos bunkerben tartózkodott és nem hallott semmiről, akkor most röviden összefoglaljuk, mi is történt:"

 

 

 

 

Hogy mi történt?
Volt egyszer egy amerikai újságírónő, egy bizonyos Mary Schmich, aki írt egy kellemes kis tárcát, amelyben arról fantáziált, vajon milyen tanácsokkal eresztené el az ÉLET-be egy egyetem végzős hallgatóit. Írása lényegében egy képzeletbeli diplomaosztó ünnepi beszéd volt, ami annak rendje és módja szerint meg is jelent a Chicago Tribune-ben. Mary kapott is néhány gratuláló szót barátaitól, még egy-két kedves ismeretlen telefonálótól is, majd a dolog pár napon belül el is felejtődött.... azazhogy csak felejtődött volna, ha valaki nem eszeli ki az év beugratását!

 

 

 

Az ismeretlen tréfamester egy hónappal a cikk megjelenése után elővette a kis írást, és azt "Kurt Vonnegut beszéde az MIT diplomaosztó ünnepélyén"

címmel kezdte el terjeszteni az Interneten. Hihetetlen sebességgel, szinte órákon belül milliókhoz jutott el az eredeti levél "ezt olvasd el", "micsoda remekmű" megjegyzésekkel megtoldva továbbította mindenki, és az megfoghatatlanul sokszorozódva cikázott a kibertérben: akik megkapták, továbbküldték barátaiknak, rokonaiknak, és ők tovább, a címlistájukban szereplő ismerősöknek. Eljutott több nemzetközi levlistára is az írás, tehát hatalmas publicitást kapott. Az irodalmárok már elemezték, a gyűjtők lefűzték, a Vonnegut rajongók falták a nagy író hallhatatlan sorait :-) Felismerni vélték a művész jellegzetes fanyar, cinikus humorát, csípős stílusát. Még Vonnegut felesége sem fogott gyanút és lelkesen továbbította a beszédet ismerőseinek, családtagjainak! Talán csak egyetlen kétkedő akadt, egy vájtfülű Vonnegut megszállott, aki az alt.books.kurt-vonnegut nevű newsgroup-ra beírt üzenetében fanyalgóan "valahogy nem az ő hangja" szavakkal reagált a híressé vált sorok közzétételére. A többségnek eszébe sem jutott kétségbe vonni az üzenet valóságtartalmát!

 

 

 

 

Az események sodrásában nem tartott sokáig mire a két érintett: a valódi és az állítólagos szerző is tudomást szerzett mindarról, ami a kibertérben zajlik. Mary lázasan kereste a kapcsolatot Vonneguttal, míg végül sikerült őt elérnie telefonon. Az író akkor már hallott a dologról barátaitól, jogászától, és egy női magazintól is, amely ki akarta nyomtatni az írást, amíg nem cáfolta, hogy ő lenne a szerző.

 

 

 

 

"Nagyon szellemes volt, de nem az én szellemességem!"- mondta nagylelkűen a telefonba.

 

 

 

Amikor kezdett kiszivárogni a turpisság, Mary Schmich érezte, hogy bajba kerülhet. A látszat ellene szólt, és amikor egyre többen plágiummal vádolták, gyorsan tollat fogott, és megírta az ünnepi beszéd igaz történetét.

Ebben tisztázza magát, és érdekesen boncolgatja az események mélyebb tartalmát. A nyílt levél formában elkészült irományát többen is kiakasztották az Internetre. A tanulságos olvasmány a következő mondatokkal kezdődik:

 

 

 

 

"Ó, meglehet, hogy Kurt Vonnegut egy kiváló, nagyrabecsült regényírónak látszik. Jómagam lehet, hogy egy középszerű, jóformán ismeretlen újságírónőnek látszom. Lehet, hogy kócos hajunk az egyetlen közös vonásunk. De odakint a kibertér vad, törvény nélküli mocsarában Mr.Vonnegut és én egyek vagyunk. Ott, ahol az utolsó csúszómászó is királynak adhatja ki magát, mindketten egy halhatatlanná vált ünnepi beszéd szerzői vagyunk...."

 

 

 

 

Érdemes elolvasni az egész levelet, egyrészt, mert egy igen jó írás, másrészt tanulságul szolgál mindenkinek, aki valamilyen módon részt vesz a kibertér társasági életében. Mary Schmich saját szemszögéből írja le gondolatait, de bárki önmaga számára is megtalálhatja a sztori mondanivalóját, sőt több irányban is továbbgondolhatjuk a benne rejlő jelzéseket.

 

 

 

 

Talán a legkézenfekvőbb kérdés, ami felvetődik: mennyire szavahihetőek az Internet által közvetített információk? Mennyire hiteles a postaládánkba repülő levelek tartalma, mennyire hagyatkozhatunk az online hírekre? Érdekes, hogy még a tekintélyes Wired News is beugrott a tréfának és utólag kissé pironkodva bevallja, hogy az ominózus Vonnegut beszédből egy mondatot "a nap idézetének" választott. A csíny elkövetőjének kiléte, úgy tűnik, örök rejtély marad, ahogyan a szándéka is. Mindenesetre arra figyelmeztet: ne engedjük szabadjára hiszékenységünket, megfelelő kontrollal kezeljük az elektronikus információkat, nehogy abba a hibába essünk, mint sokan a televízióval: amit a képernyőn látnak, azt azonnal el is hiszik. Még a hagyományos médiák csatornáin is becsúszhatnak valótlanságok, pedig az újságoknál minden írásnak megjelenése előtt át kell esnie egy szűrőn, mielőtt az olvasók elé kerül. Ez a szűrő az Internet esetében abszolút hiányzik! A Világhálón gyakorlatilag bárki megjelentethet bárki neve alatt bármit, a jogi felelősség nehezen érvényesíthető.

 

 

 

 

Itt lép be az egyéni felelősség hatalmas jelentősége a számítástechnika korában. Ha tudatosan és jószándékkal használjuk fel a Hálót, mint üzenetközvetítő eszközt, hatásos és gyors médiát, akkor egyértelműen a közösség javát fogja szolgálni az információs szupersztráda. Ijesztő belegondolni, hogy a Vonnegut eset mintájára akár ártatlan embereket, szervezeteket lejárató rágalmak, pánikot keltő rémhírek is könnyedén bejárhatják a világot, helyrehozhatatlan károkat okozva. Aktuális példa is van erre: jelenleg is cirkulál egy sokakat megtévesztő, abszolút hitelesnek tűnő körlevél, amely az állítólagos Düsseldorfi Egyetem Gyermekrákkutató Klinikájának közleményét tartalmazza a veszélyes és rákkeltő étel adalékokról. Az első hallásra hasznosnak látszó dokumentum - a hitetlenkedők utánajárása alapján - egy nagy "kamu", egyesek szerint nem más, mint bizonyos élelmiszeripari termékek ellen irányuló ügyesen kieszelt ellenkampány!

 

 

 

 

A történetet egész más irányból elemzők szerint a legérdekesebb kérdés: Mennyit számít a márkajelzés, a köztudatba bevezetett név? Mary Schmich önmaga is utal erre, amikor a botrány kitörése után fogalmazott nyílt levelében így nyilatkozik:
"Ha rovatom fölé a Kurt Vonnegut nevet írnám, az olyan lenne, mintha egy bóvli farmerra Levis cimkét varrnék". Ezzel az állítással az újságírónő szerényen lehűti a sok lelkendező kritikust, akik a beszédet egy brilliáns, bölcs és szellemes műnek titulálták. Szerinte a dícséret nem a tartalomnak, sokkal inkább az elismert nagy névnek szólt. Mary Schmich nyílt levelében állítja, hogy írása nem több, mint egy délutáni kávé mellett papírra vetett együgyű gondolatok összessége, köze sincs a művészethez. A világ(háló) máról holnapra mégis irodalmat csinált belőle!

 

 

 

 

Kurt Vonnegut röviden így kommentálta az eseményeket:

 

 

 

 

"A kibertér - kísérteties!"

 

 

(Persze ki tudja ezek után, hogy ez valóban az ő kommentárja-e?...)

 

 

 

 

Wesselényi Andrea

 

 

 

http://www.wesselenyi.com/Vonnegut.htm

 

A fenti cikk az Internet Kalauz c. havilap 1998. áprilisi számának vezércikkeként jelent meg.

 

 

 

A cikk megírásához használt források:
Freethinkers, UrbanLegends.com, Wired.com News, Vonnegut Web (duke.edu), HIX Tipp

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés