Mikor már képes voltam az ijesztőn fura félelemszálakat bizonytalan időkre ledobni magamról, és tárgyilagosan szétnézni magam körül, igen furcsa érzéseket konstatálni, rendszerezni, önvádat megrágni és átgondolni, eseményeket bizonyos sorrendbe állítani, mikor már a félelemburok néha levegőt venni is engedett, és az elfolyósodott Idő újra valamiféle mederbe terelte a köznapokat szétnéztem. A fertőtlenítő élesen bántó szaga testemmé vált, egy idő után észre sem vettem. És újból megállapítottam, hogy bármennyire fejlett bennem a segítőszándék, nos ápolónő sem tudnék lenni. A szomszéd ágyon először Gábor bácsi feküdt, illetve nyüzsgött, meghökkentő eséllyel indult volna egy Moldova hasonmás versenyen, idős volt, tetterős, mozgékony. Pár nap után Besze bácsi váltotta, gyermekin kék szemmel, nagyotthallón, egy-egy pillanatra fájdalmas közelségbe hozta nagyapám emlékét, egész nap aludt, este nézett körül és nem értette miért nem tud leszállni az ágyról, elkeseredett harcot vívott ellenfelével a takaróval, és mindenáron le akarta tépni a katétert magáról. Vera üvöltött vele, nehogy itt szambázzon már nekem, mindenféle részvét lekopott róla a hosszú évek alatt, simaarcú, képzett, agyonfáradt nővérré vált, biztos kézzel kötötte az infúziót, és mindenen fanyargott, sarokban Tatóka feküdt a szociális otthonból hozták be, és mindenáron el akarta indítani az ágyát. A nővérek tisztába rakták, megetették, lemosdatták, gyógyszereit belekényszerítették, csak éppen emberszámba nem vették őket, és ebben semmi kivetni való nincs, embertelen körülmények, hosszú-hosszú évek alatt koptak ilyenné, szánalom, részvét, emberség nem fér a munkájukba csak picike darabokban, eltűnődtem, én sem tudnám másképp csinálni, sőt, leginkább sehogy sem csinálnám. Közben Robi lassacskán javult, arca kisimult, a kórházban megszűnik az intimitás, biztos kézzel fogtam a szivacsot, megtanultam a kacsa fortélyait, mert első időben kétszer is baleset lett belőle, mert nem tudtam hogy kell.Itatni, etetni, nézni ahogy alszik, és álmában össze-összerezdül, amitől még mindenkor a frász tört ki, kényelmetlen széken ücsörögni merev háttal, nézni a nyarat az ablakon át, később a kórház udvarán sétálni körbe-körbe, magyarázni fáradhatatlanul, hogy a cigit le kellene tenni, az orvosok is kérték... Aztán ezen is elgondolkoztam, mivel én nem vagyok a dohány szó szerinti rabja, fogalmam sincs milyen lehet a nikotinéhség, mintha nekem megtiltanák a csokoládé evését, biztos küzdenék ellene..A nyár észrevétlen halad tovább, hosszú szerelmes ujjai bebarnították a végtelen búza és rozsmezőket, a kelő nap egyenként csókolja ragyogó napsárgára a napraforgó-táblákat, a kis bagoly minden hajnalban észvesztő rikácsolással közli mindenkivel, hogy ébren van, és mikor kitámolygok az erkélyre és számonkérem, fejrázással tiltakozik, a napok nyúlnak, tombolnak, égetnek és fázítanak, a belső feszültség észrevétlen feloldódik, a zsongás megszűnik, és átadja magát a megnyugtató csendes derűnek, az estének. Már nem gondolkozom mi lesz holnap, hiszen a holnap megmondja kellő időben, rendben mit is kell tennem...