Nem voltam kiemelkedőn, repesőn boldog,

de nem voltam mélyen földre húzóan  boldogtalan sem. Számba vettem az elmúlt évet, kicsit mélázva, csendesen, majd eltökélten néztem bele, valahova a messzi jövőbe, hogy megteszem. Coelho jutott eszembe, majd Exupéry, csöndes mosolyukat magamban éreztem. Tudtam, bár még sosem láttam mit susog a szél a sivatagban, mit üzen a perzselő homok... és mikor május elején újból ott álltam Calais-ban az Exupéry úton,tudtam, hogy Exupéry fogja a kezem, majd újból átéltem, hogy a hajótest a szívemmel egy ritmusban mélyen dobog, újból éreztem a tenger sós vizét, Dover sziklafala messziről integetett, mint aki hazatért...Már nem az újdonság szédítő varázsa fogott el, hanem a mélyen átélt csöndes béke...és azt is tudom, hogy sokat fogom még érezni, és máskor is átszelem még a tengert, a bukdácsoló hajókat nézve, a hajó hosszú széles csíkot húz a tengerbe, a sirályok a lábaimnál toporognak, a kikötő mólója mögött a nap arany-vörösen bukik alá, szívbemarkolón...és már azt is tudom, hogy az utazás az életem, és minden rám bízott feladat az utamra sodor, vannak mellékutak, persze, és sokszor fogok még tévedni is. A célom már tudom, bár még messze van. A mostani születésnap is csak közelebb visz hozzá, így a múló időt is csak könnyebben veszem.