Istenem, mikor nem vagy velem, olyanná leszek, mint a tömegben eltévedt gyerek:

 mennyi-mennyi apuka, és egyik sem az övé! Telnek a napok és nem bukkansz föl az emmauszi úton. Eljönnek a vacsorák és nem ismerszel föl a kenyértörésedről. Föl-fölnyitok egy-egy könyvet és a máskor szinte biztos egymásra-találások helyett most „üresen kongó bábbeszéd”, Adyval szólva: „A Feltámadás szomorúsága” néz vissza rám a valamikor oly meghitt oldalakról. Kiürült teológiai közlemény lesz, sőt az estére kiürült tengerpart szemétdarabjaként vergődik csak a szélben egy-egy jobbra érdemesült gondolatunk.
Ó üresség évei, kova, ami nem kap szikrát, tapló, ami nem kap lángra.Ugye, Isten nem kívánhatja eltávolodásunkat. Akkor vágjuk le lábunkat, ahogy Rilke írta, amely elvisz Tőle, de nyomorékként is kússzunk feléje! „KIOLTHATOD szemem te : látlak, / tömd be fülem, hallom szavad, / láb nélkül is kúszom utánad, / száj nélkül hívlak hallgatag. // Törd le karom, én átölellek / szívemmel mint egy csoda-kézzel, / fogd le szívem, lázas velőm ver, / s ha agyamat zúzod te széjjel, / véremre veszlek új erővel.” (Kosztolányi Dezső fordítása)
Üresség órái, üresség napjai – a szemtől szembe nézés elkerülő útjai. Istentől is távol és távol önmagunktól is. A magamtól elrugaszkodás milyen nehéz, nincs medencefal, ahonnan az úszó nekivághat a következő és mérhető hossznak. Mindenhol csak a távolságot kalimpálják karjaink, sohasem a közeledést, hiszen már elveszett a tér centruma, csak a hullámok mormolása van. A hívó szó fülünknek oly távoli, mint a fantom-fájás, talán. Ó, iránynélküliség hányódása a hullámokban.
Ilyen időtlen kitaszítottságok után már az Istenre-gondolás is ajándék. Értelmünkön túlról érkező. Az eltévedt gyerek már hozzá-hozzá szól egy-egy járókelőhöz, nem látta édesapámat? A nyomorék már gyorsabban szedi könyökvédős karjait az utcák aszfalt-sivagatában. A hiány, mint a tengerpart világítótornya a ködön át, pislogni kezd… Az irány eszméje visszatér az emberbe. A hozzánk szabadult Szentlélek suhanásától szikrát kap a kova, tüzet a tapló. És a csoda: történik. Már nemhogy keressük Isten lábnyomát, nemhogy kapaszkodunk egy-egy fölénk libbenő ruhadarab biztonságába, mintha Istenbe – hanem érezzük, bizonyosak vagyunk benne, hogy Ő fölemelt, magasba, a napfénybe, az áramló embertömegek és az elveszejtő élethullámzás fölé.
Pünkösd. Isten a tenyerén hordozza gyermekeit. Nemcsak engem, mindenkit, akiben legyőzetett az Istentől és egymástól elválasztó távolság-érzet. Halleluja és köszönet Neked! Ajándékodban élünk és életünk, önismeretünk is puszta kegyelmed csupán, amelyben időről-időre, megszánva kereső útjainkat, magadhoz emelsz.
Ilyenkor a könyvek betűi visszahúzódnak, átadják helyüket a természet kis hangutánzó tücskeinek, akik láthatatlan testükkel hintik tele tájaink égre nyíló, nagy könyvét. Az olvasólámpák kihunyásának ideje ez. Napéjegyenlőségi tágasság és jelenlét tüze lobog felénk az égboltról is. „AZ EST AZ ÉN KÖNYVEM. Biborban / pompáz a bársony, fedelén: / színarany pántjait nyugodtan, hüvöslő kézzel bontom én. // Eltölt a nyájas hang egészen, / míg első lapját olvbasom, / második lapját csendbe nézem, / harmadikat már álmodom.” (R. M. Rilke verse, Fodor András fordítása)
Miképp érthető volt összeroskadásunk, gyengeségünk, úgy mindmáig érthetetlen marad fölragyogásunk és lét-boldogságunk ereje. Ilyenkor vonna vissza bennünket Isten paradicsomi közelségébe? Minek a záloga hát a Pünkösd? Több, mint a szövetség szivárványa, újtestamentumibb: test testté, lélek lélekké osztódik és egyesül bennünk Jézus Krisztus tisztaságának örök pecsétjével. (Ez még nem a hetedik, de mégis a mindenek előtti és mindenek utáni pecsét.) Az ember szentelődik itt meg.