A gumiabroncs tehetetlenül feküdt az árokban.

Fázott, félt, és magányos is volt kissé. Nem értette, hogy került az árokba, a vízbe, ő aki tűzben született, és nagyon szerette a meleget. Emlékezett az utak melegére, a súrlódásra amit ő soha nem bánt, mert a születésére emlékeztette, a társai megszokott forgására, a motor bátorító zsongására, a csapágyak kellemes zörgésére, az összetartozásra, mert mindannyian együtt alkották a teherautót magát. Néha furcsa volt nézni a kétlábút, az embert, aki olykor körbejárta autóját, bele-belerúgott az abroncsokba, hogy megfelelően kemények-e, olykor még le is vizelte, mikor nem volt ideje máshová menni, és különben is ez látszott a legegyszerűbbnek. A gumiabroncs mindezt nem bánta, mert hitte, hogy része valami nagy egésznek, egy csapatnak, ahol soha, senkinek nem esik bántódása. Egy ködös-párás hideg őszi hajnalon történt.Az út különösen rossz volt, a gumiabroncs kínlódott, fájtak a bukkanók, a hatalmas kátyúk, amelyekben teljesen megmerült, a víz jéghideg volt. Hatalmas ütést érzett a külső burkán, a fájdalom átjárta, és érezte, hogy az ereje teljesen elhagyja, és a levegő sziszegve távozik a seben keresztül. Nem érzett haragot, kétségbeesést, a szánakozást is kerülte, mert tudta semmiképp sem kerülheti el sorsát. Az ember sóhajtva hajolt le hozzá, idővel káromkodott, mert a berozsdásodott csavarok csak kínlódva engedték el a gumiabroncsot, és mikor mindegyiket leszedte, nyögve lehúzta a tengelyről a kilyukadt abroncsot és széles ívben az árokba hajította. A gumiabroncs még mindig nem értette, miként eshetett ez meg vele, hiszen mindent jól csinált, és nem tehetett róla, hogy ennyire rossz az út... A pótkerék az ő helyére került, a teherautó füstöt okádva elhajtott. A gumiabroncs szégyelte magát, mert nem hajtotta végre jól a feladatát, pedig minden gumisejtjéig érezte, hogy nem hibás. A víz hideg volt az árokban, a fölé hajoló nád susugását először nem értette, sokáig hallgatózott, míg lelke mélyéig hatoltak a mondatok, a nád, a fűcsomók, a víz az árokban, a szél, a köd, a nap, a csivitelő seregélycsapat mind-mind azt suttogták neki, hogy most már a természet része lett ő is, egy másik csapat tagja, és ne féljen, nem hagyják egyedül...a víz simogatón ölelte körül, a nap fölmelegítette, a szél kiszárította, és büszkén nézte a kismadarakat, akik az ő oltalmában kerestek menedéket az eső elől, és megköszönték segítségét. A gumiabroncs pedig átengedte magát a természetnek, tudta sokáig tart míg feloldódik minden sejtje, amíg teljesen a földé lesz mindene, de addig is lesznek kismadarak, virágok, szél, simogató napsugár, és ki tudja, egyszer még társra is akad egy következő kidobott gumiabroncs személyében, és együtt vigyáznak a felnövekvő nyúlfiakra...