A simogató kéz nélkül még magunkat sem tudnánk szeretni,

 önbecsülésünk sem volna. Isten kegyelmének védőburka nélkül nem tudnánk az embereket sem szeretni. A simogatás és a kegyelem aprómunkája nem más, mint Isten hajnalainak kiáradása az ember éjszakájának földjére.
Még csönd van, még-még sötét, de lassú pillanyitással az ég meghálálja a virrasztók várakozását. Minden új nap a megtisztulás ígérete: a felszálló köd, az eloszlatott felhők („humályok”) csak lelki kishitűségünk külső bátorítói. Ó ébredéseink madártrillái, táguló nappalok hírnökei, madárka-apostolok. Az ébredés boldog fényei és hangjai nem mások, mint az isteni visszafogadás naponkénti hívójelei. Tegnapi düheink és gőgjeink páncélját a jég alatt is csobogó szeretet olvasztani kezdi. A porkahavas út, a tegnapi esték bánat-selyme mennyországi fátyolként ragyogja vissza a reggelt.
Éppen emberlétünk sötétjének kontrasztjaként ragyog fel a Világ Világossága. Bellon Gellért papíró és püspök Bibliai elmélődések (Szent István Társulat, 1987) című dolgozatait évenként leveszem a polcomról, valami vonzódás miatt éppen Húsvét előtt leggyakrabban. Azáltal kedvesek számomra s egyben mélységesen hitelesek, hogy a vaskos kötet nagy részét az ötvenes évek bűn- és pokoljárásai alatt írta a szerző. Írásai egy barbár korszak ellenlámpásai: :„Annak, aki pörölni akar veled és köntösödet elvenni, engedd át a palástot is” (Mt 5, 40) – idézi meg a papi hivatás kapcsán Krisztus szavát.
Különösen példázat erejű az Evangéliumi ember című Prohászka Ottókár püspökre emlékező 1959-es írás. Még tart 1956 sunyi és nyilvános megtorlásának időszaka, a börtönajtók még nem nyíltak meg, az elhallgattatás és megpróbáltatás ideje ez. A némaság éjszakája jó lepel a titkon gyilkolóknak. Ki ilyenkor töri meg a csendet, százszorosan töri meg azt, százszorosan ad étket az éhezőknek. A Vigíliában 1959 januárjában megjelent írás a csöndben, a néma dermedtségben is betöltötte küldetését, mint az evangélium-hírű szavak, ma is hervadhatatlanok:„»أNézzétek a mezők liliomait!« – kiált fel Jézus és ezzel felhív minden őt követőt arra, hogy szemével nézze a természetet. Jézus szemléletében nem természeti törvények vannak, hanem a törvények mögött ott áll elrejtőzve az Isten. Ő eteti a madarakat, és Ő fonogatja s szövögeti ruházatunkat (Mt 6, 26,28). Isten kelti föl a napot és áldja az esőt (Mt 5, 45).” „»Boldogok a szemek, amelyek látják, amiket ti láttok! (Lk 10, 23) – mondja Jézus tanítványainak; a farizeusoknak pedig: »Csak nem gyászolhat a násznép, míg vele van a vőlegény?« (Mt 9, 15) Ezzel kifejezésre juttatta, hogy belőle valamit is meglátni, nem más, mint fényt varázsolni a szemekbe és a nász vigadozó hangulatát lopni a szívekbe.”
– Tavasz van! – Mintha így szólítana meg minket Bellon Gellért emlékező és emlékeztető írása, mint „a kamrában suttogva kiejtett szó, amit a háztetőkön fognak hirdetni”(Lk 12, 2-3).– Tavasz van, lélek-telünk napjai megszámláltattak.
Aki emlékezni tud az Igére, s aszerint élni, azt megtartja az Úr. Ó, a bizakodás előérzete, talán éppen ez a tavasz gyöngyvirágainak és orgonaillatának megtisztító üzenete.
Roráte-hangulatunk nem lenne teljes, ha nem idéződne föl bennünk a Márciusi és most már az Áprilisi Ifjak tüze, lendülete, tenni akarása. Oly jól esik, hogy „olvasólámpám” fénye az Ötvenhatos Ifjak szabadságvágyát is közénk idézi, a magyar katolikusság olykor jakubinusi szelét is felénk leheli Prohászka emlékezete: „Aki Jézusból táplálkozik és szellemét Jézus ritmusára hangolja, az megérti és megérzi, hogy a megváltott embert ki kell szabadítani azokból a kötelékekből, amiket korok és társadalmak tettek az emberiségre.” Nem hagy magára minket ma sem a példaszerű hit szava: „Az emberi kicsiség tüskebokrában kell felgyulladnia annak a tűznek, amit Jézus hozott.”„ Prohászka üzenete nekünk, csipkebokroknak: égj!”
Bibliatöredékek, ó metafora-magyarázatok, ne halványuljatok el soha emlékezetünkben! A tavasz üzenete Istentől való, akárcsak az ő igéi . Lapozzuk fel újra és újra reggeleink evangéliumi képeit és hagyjuk, hogy ezek a képek, hangok és képzetek is lapozzanak a lelkünkben. A telet átvészelő soványka rigó-legénykék hogy’ erősödnek az egyre nagyobb és nagyobb nyalábban hulló fénykévék mámorától. Erősödjünk mi is, kik voltunk testvérek a fájdalomban, hát legyünk testvérek örömeinkben is.