Az Istenhez kalauzoló út első lépése, bárhonnan is indulunk, az őszinteség.

 Legelsőbben is: az ima őszintesége, de az olvasásé is. A tisztulni vágyó lélek kattintsa föl az íróasztal olvasólámpáját. A lélek, aki nemcsak a betűkre figyelmezve fegyelmezi önmagát, hanem a Merton-i „csönd szavának” is meghallója kíván lenni. Őszinte önvizsgálat nélkül még mások olvasóivá sem lehetünk. A jóság és Istenszeretet „örök olajától” lobban-e lángra lámpásunk, vagy pedig többnyire önrontó vágyaink fáradt, „halott olajával” kíséreljük meg újra és újra sikertelenül belső terünk megvilágítását?
Előfordul, hogy hamarabb érkezik mosoly a szájra, mint maga a gondolat, amely megkönnyebbülést, szelíd örömet okoz. Olykor akaratlan elszólással tör fel bennünk a gyógyító lelkiismeret-vizsgálat:
– Látszódjak erősebbnek, mint amilyen vagyok! – kottyantja el magának a meglett korú férfi borotválkozás közben. S néhány pillanat múlva már elhatározás születik benne egy szenvedélyének megzabolázására, s elhatározását később teljesíti is.
Isten kegyelmének útjai áthágják az idő és tér szokott szabályozottságát, megelőlegeznek elhatározásokat, sőt – folytatván előbbi példázatunkat – hiúságunk tükre előtt tetszelgő önmagunkat váratlan lelki teljességgel az igazság tükre elé rántja.
Jézus Krisztus, a zsákhordó, a kocsikísérő, aki csak arra vár, hogy magunk adjuk neki bűneinket s megsemmisítse azokat. Ó, Istenem, add, hogy megfáradt trógereddé válhassunk az úton, amely hozzád vezet! S mi is kalauzolhassuk embertársainkat megtisztulásuk útjaira.
Egyedül Jézus Krisztus az, aki úgy fordítja önmaga felé tekintetünket, hogy miközben mágnesként vonz, hol fájdalmas, hol mámoros tisztulásokon esünk át, s leszünk nemesebb önmagunkká, a mi magunk képességeit és esélyeit növelve a végső Találkozás elnyeréséhez. Körülötte matató gondolataink adnak vissza lelki szépségünkben az embereknek is.
Ó, Istenünk, milyen csodálatos is az, amikor olvasólámpánk fénye már nem csupán az előttünk nyitott könyv betűit világítja meg, hanem írójának, az Istent kereső embernek lelki jó híreire, evangéliumaira  is fény esik. Mert vannak írások, amelyek satnyulni indult önkörünkből emelnek ki, tisztítanak meg, s helyeztetnek az írásokkal szemben ülő ember s Isten asztalára. Éppen itt vár az a kifényesedett és megvilágosított pillanat, az a kegyelmi megkönnyebbülés, amelyben nemcsak túl vagyunk a betűk látszatvilágán, túl a betűvetőkkel történt azonosulásunkon, hanem a Jóhír olvasóivá is úgy válunk, hogy megtisztuló önmagunkká leszünk.
Olvasás – lelkünk ismerete, megismerése – Isten megvilágító akarata – az emberi szolgálat szabad kényszere így lesz kegyelmi körforgássá. Csak ebbe a történésbe valahogyan bele kell vonnunk Istent is: akarata csak így teljesül, s a mi akaratunk csak így tisztul igazzá.
Ó, kontempláció, ó, kegyelmi megkönnyebbülés, hogy el kell hagynunk meghitt pillanataidat s lélek-olvasólámpánk fényköréből ki kell lépnünk újra és újra.
Nem igaz! Isten egyszerűen nem enged fölállni az olvasólámpa mellől, míg el nem végzi bennünk az Ő megvilágosító akaratát. A mondat végére Ő teszi le a pontot. Már azért is imánkkal kell Feléje fordulnunk, hogy elengedjen minket vélt dolgaink intézésére.
A jó írás, a Jó hír minden esetben Istenhez vezérelő kalauz. Mégis annyiféle, ahányan fölgyújtják magukban az Istenhez vezérelő lámpás lángját az úton! Ezért hogy a kalauzok saját stílussal – olykor-olykor egyívásúan koruk stílusával –, de személyes átéltséggel és szépséggel szólalnak meg. A megrendítő kegyelmi hatás azonossága teszi mégis rokonná mindenkori kalauzaink vallomásait, jó híreit.
A Középkortól napjainkig a szentek, boldogok, szerzetesek, papok s a kivételes erővel megáldott írók, művészek megszólalásai és a mi mégiscsak külön magyar glóbuszunk nagy tanúságtevői – Pázmány Péter, Mikes Kelemen, II. Rákóczi Ferenc, Prohászka Ottokár, Bellon Gellért, de a református Cseri Kálmán is – éppúgy azok sorába lép, akiknek Ige-értékű szavai megvilágítják nemcsak olvasóasztalunkat, de Istenre rátaláló utunkat is! Ebben az olvasólámpa-sarokban mindazokról kívánok majd szólni, akiknek megadatott a kegyelmi írás – éleselméjűségében is elragadtatott – adománya.