"...boldog a Szahara is, ahol nappal és éjszaka egyik reményből a másikba ringatja az embereket." / Saint-Exupéry/

Hónapok színes, kavargó remény-álmai szálltak el egy szemvillanás alatt, talán nem is az álmokat sajnálom inkább, mint a durva, szívettépő, reménytelen várakozást, ami úgy felőrli az embert, hogy üres héjként dobálódik naponta ide-oda, tehetetlen bábként figyeli az eseményeket, nem, nem irányít, csak hagyja sodródjon a valamivel, ami ellen nem tud küzdeni, mert az a valami jóval erősebb, és a mindennapos küzdelemeket a létért úgy fújja szét, mint kisgyermek a szappanbuborékokat, kicsit megcsodálja még, aztán más szórakozást keres...Különös, ijesztőn plasztikus álmom volt, megosztom Veled:

Hónapok, sőt évek óta nem alszom rendesen, ehhez is hozzá lehet szokni teljesen, mint mindenhez, amit az életem ad, fura belenyugvással. Lázadó vagyok egyébként, nem hagyom magam, nem adom magam, mégis sokszor álmomban hadakozom elmúlt eseményekkel, régi emberekkel, történésekkel. Ez annyira más volt, felkavaró, rémisztő, testen kívüli, átélt, igaznak ható.Egy fény-lény kiűzte belőlem az üresség gonosz-fekete démon-ördögét, beborított végtelen szeretetével és szemfájdító fehérségével, és megsúgta, hogy soha nem vagyok egyedül, szívem tiszta, új utakra kész..A lebegésre emlékszem leginkább, és a meghatón könnyű álom-test-nélküliségre, a sötétből a fényre emelkedésre, egy glóriára,amely arany-fénnyel ragyogott, egy lényre, akinek nem volt arca, csak hatalmas fehér aurája, és megsúgta, hogy nem vagyok egyedül. Nem vagyok hívő, papír szerinti forma szerint legalábbis, mégis van bennem egy késztetés, hogy egy mélyen vallásos ember vajon hogyan látná, és hogyan magyarázná álmomat...