Fabó Kinga Mezőtúron született, 1953. november 1-jén. 1972 és 1977 között az ELTE BTK magyar–angol szakán tanult, majd 1980-ig az ELTE BTK munkatársa volt. 1981-1986 között a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének általános nyelvészeti osztályának munkatársa, 1986-1989 között aspiráns volt.
Fabó Kinga esszéíróként és költőként egyaránt nyelvkritikai és nyelvfilozófiai szemlélettel közelített az irodalomhoz. Az 1980-as évektől több kötete jelent meg, többek között 2015-ben Jakartában kétnyelvű, indonéz-angol verseskötete. Ugyanezen évben ő kapta a 2015. évi Free Poets Collective International Poetry Contest első díját, Middletownban (Connecticut, USA). Az amerikai Diaphanous – irodalmi és művészeti folyóirat – versszerkesztője volt.
Fabó Kinga Bebáboz című, utolsó verseskötete (Gondolat Kiadó, Budapest, 2020) szokatlanul hosszú ideig készült. Pusztán e tényből is kitetszhet a szerző két legfontosabb költői eszköze: a húzás és a sűrítés. Ahogy száz sorból egyet, úgy csinál száz versből is egyet, aktuális kötetébe pedig sok/több kötetet présel. A ’csinál’ szó használata tökéletesen helyénvaló itt. Szövegeinek anyagát, a nyelvet valódi nyersanyagként kezelte. Alaposan megmunkált verseiben minden mozzanat kitüntetett jelentőségű, szövegei sűrűn szőttek-fonottak. Gyakori költői eljárásai közé tartoztak a variált ismétlések, az ismételt variációk. A visszatérések. Kompozíciókban gondolkodott: verseken, ciklusokon, köteteken átívelő szereplői, történetei, témái, sőt: versei, ciklusai, kötetei mind ezt mutatják.
Emlékét művei őrzik, amiket mi is gyakorta felidézünk majd...
Végezetül Fabó Kinga Litera-Túra Művészeti Magazinban megjelent, különleges és kiváló versei közül idézünk fel néhányat:
Csupa kényszer, kötelesség,
alkalmazkodás, önfegyelem.
Folyton rajtakapva mégis.
Bárki bármikor jöhet.
Úgy eutanizálódnék már…!
Kire bízzam magam?
Ki az, akinek elhiszem…?
A halálom az enyém. Nem bízhatom
másra. Nem oszthatom meg.
Nincs ebben semmi különös. Ez a módja.
Könnyebb egyedül.
Ha néznek, túlfegyelmezem magam.
Mint a szobrok, a szobrok. Napfényes, hosszú mozdulatok.
Alig volt mosolya. De ha volt, az nagyon.
A rítus szépsége tört át a ritmuson.
Csak forgott és forgott és forgott.
Könnyedén siklott. Lobogott.
Szavának súlya volt. De szólni nem tudott.
Forgott a kígyóbűvölő és forgott a sál,
forgott a félkör, a tengerpart és forgott a lány,
külön a táncosnő és külön a tánc...
Mennyi nő!
Hány lejárt idő.
Hány bérelt báj, szerteszét.
Még mielőtt – a hajcihő –
áll a bál: révbe ér.
Lendülne ki. Törne át
– a holtponton – révbe ér: összezár.
Hány férfi!
Mennyi esély, mi
ketyeg; időzített vágy.
Korbács rostál: ki mit kóstál.
Mennyi bérelt báj.
Vágyak fókusza! Megannyi
frusztrált pillantást vonz oda.
Álmaim szőke szponzora.
Hídként – át – a pillantáson.
Lehet barna is, csak – lásson.
(Álmaim szőke szponzora.)
Én is vagyok! Furcsa pár.
Vezényszóra lép.
Báli cipőm sokat ér.
Báli cipőm lestrapál,
vezényszóra lép.
Megtorpan, vissza-
hőkölök:
fizetős a hely.
Hogyan járjak el.
Mostanában nem öltem meg senkit.
Volna okom?
Az Operabált megnyitom.
Nyitottnak látszott, mint aki alszik.
Hordta hullámait.
A lüktetést a lehalkított téli táj alatt.
És a tenger mosolyt vetett ki a partra.
Apáca-folt a forró kicsi testen.
Szín az összetört pohárban.
Egy korábban zárt mozdulat.
Szép volt, ahogy felállt.
Hogy a tenger mosolyt vetett ki a partra.
Szerettem volna tárgy maradni.
Nem, nem leszek többé halhatatlan.
Ahhoz erős vagyok, hogy megvédjem magam.
Kérem a büntetésem.
Egyszerre történt az és ugyanaz.
Szótlanul ültem az üvegpohárban.
Csak a folt vándorolt a meztelen tájon.
A hangoknak nem volt folytatása.
Egy kinnfelejtett mozdulat csak.
A boldogság mint mozdulatlan táncos.
Korbácsütések a csupa-csont háton.
A tenger sem lesz többé halhatatlan.
Ki segített az életbe vajon van-e aki
most kisegít belőle és hogyan?
Megtörténik magától végbemegy…?
Bebábozódom az egyik szövődménybe?
Leáll egy rossz gép.
Meddig húzom még?
Miért nem lökdös előre valaki?
Anyám napokig vajúdott velem.
Ő nem akart elengedni? Én váltok lassan közeget?
Férgek. Kihűlő, szétdobált végtagok.
Nincs erő a tagjaimban összeszedni őket.
Éjjel-nappal egy-egy oxigénpalack a társam.
Lélegezni, hogy így együtt, susogják a lelkek.
Alig hallom, pedig mintha elismerés volna...
Lélegezni! Nincs levegő: a lélek szervei
nem működnek bennem. Ezért susognak a lelkek?
Ezért ilyen sokan? Segítenek? Menekülnek?
Most történik magától végbemegy…?
Én már elengedtem magam.
Akár közeget is váltok: bebábozódom újra.
A kérdezés nyitottságában most nem időznék.
Nem marasztal. Kinéz az életből.
Nem pillantok vissza.
Kinéz az életből. Nem lát szívesen.
Nem tart vissza. Nem lökdös előre.
Nem látom benne azt, ami mögöttem van.
Azt mondják pedig, ilyenkor lepereg.
Lélek fogy el, vagy a test?
Vagy a kettő egyszerre?
Vagy külön-külön jön értem
két különböző halál?
Arra gondoltam, hogy ne.
Hogy ne küldjön jeleket.
Maradjon meg titoknak.
Maradjon még idegen.
Megszállta az egómat.
Nem látok ki belőle.
Nem titkolja, hogy nem tudja.
Miért is titkolná előlem?
Meghalok? Nem halok?
Haldoklom. De élek.
Gondoltam: észrevesz.
Gondoltam: megérez.
Meghaltam? Haldoklom?
Döntsem el én magam?
Gondoltam: meghallgat.
Gondoltam: jelet ad.
Megtehetné: négy fülem van.
Négy, mint egy ős-androginnak.
Ha négy fül hegyezi magát,
nem történik tragédia.
(Szerk.: Cirill Kabin Csaba)
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum