Valahol mélyen, több száz, ezer ölre a föld alatt élt egy sereg gyíkszerű hüllő. Akkorák voltak, mint a vadászkutyák. Testüket pikkely borította, végtagjaik karmokban végződtek, két-három vagy még ennél is több fejük nőtt és olyan szárnyuk, mint a denevéreknek. Azonban repülni már egyik sem tudott, idővel elcsökevényesedett a szárnyuk, szemük, majd maguk is kipusztultak.

Valahol mélyen, több száz, ezer ölre a föld alatt élt egy sereg gyíkszerű hüllő. Akkorák voltak, mint a vadászkutyák. Testüket pikkely borította, végtagjaik karmokban végződtek, két-három vagy még ennél is több fejük nőtt és olyan szárnyuk, mint a denevéreknek. Azonban repülni már egyik sem tudott, idővel elcsökevényesedett a szárnyuk, szemük, majd maguk is kipusztultak. Hogy miként kerültek a föld alá, éppoly rejtély, mint fennmaradásuk és későbbi pusztulásuk is. Utoljára már csak egyetlen példány maradt, a legerősebb, egy háromfejű, mindnyájuknál eszesebb „sárkány”. Ez, megszimatolva a rá váró veszélyt, kimenekült a barlangból. Sokáig, talán heteken át tévelygett a föld feneketlen gyomrában, barlangról barlangra, egyik labirintusból ki, a másikba be, amikor egy szép napon felvergődött a felszínre.

Abban a pillanatban elkezdett csillogni. Farkától a három fejéig izzott vörös, sárga és kék fényben, közben úgy visított, hogy messzire elhallatszott a hangja.

– Úristen! Mi volt ez? – iramodtak az emberek a hang irányába, rábukkantak a szörnyre, és borzadva torpantak vissza.

A fantasztikus lény egy gémeskút mellett vonaglott. Testéről csöpögött a víz, nyilván a kútból mászott elő.

– Hű, de rusnya! Csapjátok agyon! – biztatták egymást az elképedt atyafiak; egyikük felragadta bunkóját, és ráütött a fejére.

Az állat keskeny boncasztalon tért magához, ahol ámulva, perzselő reflektorfényben vizsgálták a székváros orvosai. A gyík vaksin meredt a föléje hajló arcokba. Ennek ellenére mindent látott: a fényt, a teremben található tárgyakat, a mozgó alakok irányát, sebességét. Helyesebben mondva, hallott ultrahangimpulzusai révén.

– Vigyázzatok, mozog! – kiáltotta figyelmeztetően valaki.

– Fogjátok meg! – süvöltötte a másik, amikor a hüllő leszökkent az asztalról, s az ablakon át kimenekült az udvarra.

A kutatóközpont szirénái fülsüketítően búgtak fel. Valamelyik őr kétszer belelőtt a monstrumba, erre megdermedt, és szemlátomást nőni, vastagodni kezdett.

– Elképesztő! – hüledeztek a dokik.

A központ vezetője remegő kézzel tárcsázott, s a rendőrség csakhamar körülfogta őket. A szörnyeteg éppen akkor robbant ki az utcai kapun.

– Tűz!

Ettől ismét megdermedt, majd ellenállás nélkül hagyta, hogy fogságba ejtsék.

– Elképesztő! – motyogta a rendőrparancsnok is. – Ha nem a két szememmel látom... Hűha, máris magához tért.

Csakugyan, sőt, ezenfelül még nőtt is egy kicsit. Már akkora volt, mint egy borjú, csak százszor csúnyább és veszélyesebb. A rendőrök hidegvérűen vették célba, és parancs nélkül lőttek, ám ezúttal igazi töltényekkel, amitől nem csak ideiglenesen bénult meg a célpont.

Pedig mégis ez történt, azzal a különbséggel, hogy a borjú szemük láttára változott elefánttá. A szájtátiak megrettenve rebbentek szét, utánuk a rendőrök, legvégül a mesék életre kelt alakja.

– Megsemmisíteni! – adta ki a parancsot maga a polgármester, mire riasztották a katonaságot is, s ez már tankokkal és ágyúkkal vonult a céltalanul cammogó sárkánygyík ellen.

– Három, kettő, egy, nulla, tűz!

Semmi eredmény, azonkívül, hogy a gyíkból valódi sárkány lett, cirka 40 m magas, hihetetlenül rút és félelmetes hüllő. A város lakosai pánikba estek, jóllehet a szörnyeteg senkit sem bántott, kikerülte a házakat, és elhagyta a helységet. Amerre elhaladt, besüppedt a talaj, s lehe­letének bűzétől szaglott a környék. Fölötte harci gépek szálltak, de a monstrum nemigen törődött velük, csupán megpróbált valamilyen rejtekhelyre bújni. Felbattyogott a hegyekbe, és onnan sandított a különös röpcsik felé.

Néhány napig semmi sem történt, csupán a gépek zümmögtek makacsul a búvóhelye körül. Lassanként teljesen hozzájuk szokott, amikor újabb támadás célpontjába került, csak most szi­gonyokkal törtek a békés négylábúra. És ezek már fájtak, fel is bőszítették, ezért felkapott néhány sziklát, és a helikopterekhez csapta. Kettőt-hármat lekaszált, a többi továbbillant, nyomukban a bosszúszomjas, vérző szörnyeteggel.

A világ szívdobogva szurkolt a tévékészülékek előtt. Miután a helikopterek egyike folyamatosan filmezett, a nézők mindenütt nyomon követhették a dögöt. Lúdbőrös háttal szemlélték, hogyan tarolja le a fákat, mezőket, miként üvölt, és gázol át a védtelen falvakon. Tudták, hogy gyakorlatilag szinte sebezhetetlen, és senki sem tudta, miért, aztán látták, amint regenerálódik, amitől még jobban megriadtak. A jelek szerint nincs kiút, a bestia mindent túlél, szétdúl, vagy agyontapos. Egyelőre csak ott, abban a városban, később máshol, kontinensről kontinensre. És ez a vég, az egész világ vége lesz, amiről annyiszor jósoltak nekik.

A templomokban egymásután kondultak meg a harangok. A világ valamennyi tévéje átvette az adást, melyben hol nyugtatták, hol bátorították a népet. Ám részleteket közöltek a misékről és az államközi tanácskozásokról is, ahol a sárkánygyík elleni tervek kerültek adásba.

Igaz, a bestia eddig halhatatlannak bizonyult, de a rakétáik kipróbálása még hátra van. Végső soron ott a lézer, az atom-, sőt hidrogénbomba, amelynek eddig még semmi sem állt ellen – bizakodott az USA, Kína és mások is.

– Isten őrizz, szó sem lehet róla! – tiltakoztak a tudósok. – Hiszen a radioaktív sugarak bennünket is megfertőznek ám. Másrészt arra sincs garancia, vajon nem idézünk-e elő ezzel újabb növekedést, ugyanis, úgy tűnik, az őshüllőt pont a lőfegyverek energiája regenerálja.

– Mindegy, meg kell próbálni. Ha így is, úgy is meghalunk, legalább fegyverrel a kezünkben masírozzunk a túlvilágra – vágtak vissza a hadügyi szakértők, és nyomban értesítették álláspontjukról az elnököt.

– Figyelem! Figyelem! – szakították félbe ekkor az összes rádió- és tévéadásokat. – Itt a Világtanács elnöke beszél. Felmérve a kolosszus által okozott példátlan károkat, valamint azt a veszélyt, mely már puszta létezése miatt fenyeget bennünket, a magam és a Világtanács nevében közöljük, hogy felvesszük a harcot a hüllővel.

– Éljen!

A világ fellélegzett. De csak egy pillanatra, elvégre a harc, a nagy leszámolás még mindig hátra van, s könnyen megeshet, hogy az utolsó szót mégis a Godzilla mondja ki.

Az állat sebei gyorsan behegedtek, haragja lelohadt: kitombolta magát. Fáradtan roskadt egy tér közepére. A kóbor kutyák rögtön körülvették, mialatt a lakosság hanyatt-homlok menekült. Ki kocsin, ki gyalog, megrohanták a vonatokat, repülőteret, csak el, ki innen, minél hamarabb és messzibb a szörny közeléből! Egy tűzoltóautó a kolosszusba farolt. Az rátette a lábát anélkül azonban, hogy az széttiporta volna.

– A francba a csülköddel, szeretnék továbbmenni. Süket vagy? Lépj le, picikém! – pattant ki a kabinból egy pisze orrú, szeplős tűzoltó, előhúzta a fecskendőt, és ráfröcskölt a gyíkra.

A csodalény teste sercegve izzott fel, s akkorát üvöltött, hogy még a várost körülzáró, szupertechnikával fölszerelt kommandó is rémülten rezzent össze.

– Úgy látszik, a bébi nem csípi a vizet – csóválták meg fejüket a tévénézők milliói, akik, a szüntelen filmezésnek köszönhetően, mindent láttak, hallottak. – Adj még neki, nehogy pípet kapjon szegény.

A Godzilla fokról fokra hátrált, végül szokás szerint, támadás nélkül kereket oldott. A millió és millió néző ekkor egy emberként szökött talpra.

– Csoda! Csoda! Isten megbocsátott nekünk.

A tűzoltó szirénázva robogott a szörnyeteg után. Az felkúszott egy meredek dombra, és megzavarodva sziszegett az elakadt ifjú felé. Érezte, „látta”, hogy bántani akarják. De miért? Irtózatosan fázott, s míg egyfelől éhség, másfelől bizonytalanság gyötörte. Vajon miért olyan hideg és ellenséges itt fenn minden, egyáltalán mi történt vele, hogy ekkorára dagadt?

– A helikopterekbe! Gyorsan! Gyorsan! – rendelkezett a kommandósok vezére. – Segítsünk a fiúnak, és spricceljük mi is nyakon Lucifer átkozott szolgáját!

Hanem az állat ezúttal is feltalálta magát, kitépett egy irdatlan parabolaantennát, és ugyanolyan száraz maradt, mintha esernyő feszült volna ormótlan feje fölött.

Teltek, múltak a percek. A tűzoltó nem tágított, előkotorta szájharmonikáját, és sorra-rendre elfújta Ennio Morricone szerzeményeit. Az óriás négylábú elbűvölve fülelt. A csodálatos, soha nem hallott dallamok lecsalták a dombról. Tudta, hogy veszélyes, talán az életébe is kerülhet, csakhogy képtelen volt megállni. Mennie kellett, és ő ment, egyre közelebb cammogott egy kiterjedt tó közelébe.

– Hurrá, megmenekültünk! – kapcsolt a fiatalember, gyorsan előkapta mobilját, és fél órával később már az egész tűzoltózenekar csalogatta tovább az ősgyíkot.

Egyenest a nagy tóba, ahol aztán el kezdett zsugorodni, és csak zsugorodott, zsugorodott, amíg teljesen beleolvadt a tó vizébe.

Így veszett oda a föld utolsó sárkánya. Hogy miért kellett elpusztulnia, egyáltalán igaz-e ez a történet? Ki tudja? Én az öregapámtól hallottam, ő meg az övétől valamikor régen, a XXI. század hajnalán.