A kertváros felett álmosan ült a Hajnal, apró felhőbáránykák tetején, szokásos kócosan, nézte az alvó várost, a szélén a mezők fölött megülő őszi párát, csodás volt...ekkor megszólalt a vadgalamb, lelkem beleborzongott, és újból elfogott valami bizonytalan nyugtalanság, az Idő mélyéről való, régi hangulat, emlék-özön:
-Tanulj meg kérni-mondtad egyszer, sok és sok éve már-kérni tudni kell...
Emlékszem ősz vége, vagy talán tél is volt már talán, kenyeret vettél, kilósat, jó illatút, szivecskés joghurtot, titkon csordult könnyem, mindennapos kenyérgondok ideje volt ez-a csók íze égett a számban, lelkem szárnyalt, mámor édes, mámor-ízű szerelem volt, fölé emelt a kínzó valóságnak. Gyöngyszín napok voltak, vártalak, mindenkor vártalak, a várakozás belém égett, hosszú évek sem tudták törölni végleg, zsigerből jött, ösztönösen, ha jelentkeztél rohantam mindenkit, mindent félre téve, néha még ma is mennék, rohannék, aztán lélek vállat vonok, elmúlt, már nem keresgélem a miérteket. Az Idő, mely vasfogával lassan, néha dühítőn gyorsan falja a perceket, ráncokat rajzol a bőrömre, izmokat lazít, fogakat pótoltat, csak a lélek látja gyermek magam, szőkén és barnulva, kisimulón boldogan. Tehetnék fel kérdéseket, hiúságból, kényszerből, kishitűségből, aztán lesöpröm magamról, és egyébként sem merném. A várakozás kővé dermedt szív-szilánkokat hagyott, fájón-szép ritka perceket,titkon elsírt könnyeket, miért jut eszembe olykor, nem tudom. Nem számolom már éveket, miért is tenném, elfogadom a jelen boldog-szép örömeit, felcsillanó gyöngyszín pillanatait a szeretetnek, a vágy ízét, a csók elsöprő erejét, az ölelés meghitt puhaságának mégis szilárd erejét, a barátságok színeit, összetartó erejét. Még mindenkor elvarázsol a város, lélek-otthonom mindenkor Krisztinaváros, simítja lelkem.