Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra, hogy már nem fáj, csak kicsit talán, és sosem haragudtam, csak féltem....

Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra,
hogy éveken át küszködtem és küzdöttem
mindenféle hasonlóság ellen,
nem én nem és soha nem leszek olyan,
majd előkerült két régi fénykép
a lélek- könnyek újból és újból mossák a szívem....
mert a vér az köt, nem ereszt, nem enged, hát fejet hajtok....

Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra,
mert éveken, évtizedeken át kerültem minden
fizikai kapcsolatot, majd a lelkieket kíméletlenül tapostam,
hogy nem és nem kellett volna-talán-
és ez már ki nem mondható, el sem gondolható....

Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra,
hogy a hátrahagyott káoszt igyekszem a tőlem
telhetőn kisimítani, elfogadhatóvá, élhetővé tenni,
s mert éveken át a lakásába sem tudtam belépni,
már könnyebb egy kicsinyt....

Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra,
hogy hiányzik, bármit is tett, mondott, gondolt,
s jó, hogy halála előtt elmentem hozzá,
úgy tudott elmenni, hogy mindent rendbe hozott talán...

Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra,
hogy köszönöm, hogy volt, bármilyen volt, itt volt,
mert az Időben gyöngyszín nyomott hagyott,
régi fényképek fakó hangulatát, eltűnt érzéseket,
vágyakat, álmokat, hiszen ma nem lennék, bárki, aki vagyok,
csetlő-botló a világban, olykor annyira bizonytalan, majd
szárnyalón boldog, és néha bizony sírok...

Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra,
hogy remélem boldog, kísérje útját
Szeretet, Fény, kapjon meg mindent, amit itt lennt
szeretett volna....

Anyámnak üzenem, odaát a túlvilágra,
hogy a tűnődő időben született gondolatok
talán nem örökkön valók, de igazak, gyöngyszín
tiszta könnyel íródtak, belül sírós mosolygósok,
szívből, játszi örömmel,lélek könnyűk, szabadon
lebegők....kicsit talán boldogok....