Kolbász! A csavargó sóváran szívta magába a sercegő hús szagát. Már két napja nem evett, s csaknem szédelgett az éhségtől, amikor kutyájával az oldalán besomfordált a piacra. Ismert néhány kofát, akik jó szívvel voltak hozzá, egyedül a piacfelügyelő morgott időnként, mióta kitiltották a piac területéről a kutyákat.

Kolbász! A csavargó sóváran szívta magába a sercegő hús szagát. Már két napja nem evett, s csaknem szédelgett az éhségtől, amikor kutyájával az oldalán besomfordált a piacra. Ismert néhány kofát, akik jó szívvel voltak hozzá, egyedül a piacfelügyelő morgott időnként, mióta kitiltották a piac területéről a kutyákat.
– Szolgálj! – lóbált meg egy darab kolbászt a pecsenyesütő árus.
A kutya készséggel engedelmeskedett.
– Allez^[1], hopp!
Megkapta a húst, melléje egy kis kenyeret, azzal passz, le is út, fel is út.
– Vau-vau! – utánozta kutyáját a vékonypénzű gazdi, miután hiába várta, hogy valamit ő is kapjon.
– Hi...hi...hi, he...he...he! – vihogott az árus. – Allez, hopp!
A férfi utánakapott, s szinte rágás nélkül felfalta.
– Na nem így! A szájával, ahogy a kutyák is csinálják.
– Vau-vau!
– Allez, hopp!
Ezúttal a szájával kapta el úgy, ahogy a pohos pecsenyesütő kívánta.
– Ügyes, de most aztán tűnés, nehogy a főnök meglásson.
Megtörölte a száját, és a piac fedett csarnokába bicegett. Nem lakott jól, de éhen biztosan nem hal már. Istenem, de meginna egy pohár bort is a kolbászhoz!
– Nesze! – nyomott a kezébe egy banánt valamelyik kofa, azontúl semmi, be kellett érnie ennyivel.
– Nem vinné el innét azt a dögöt? – rivallt rá hirtelen egy szigorú tekintetű anyuka, mellette szöszke kislány majszolt egy perecet.
– Gyerünk, Tacskó, ne zavarjuk a nagyságát!
Hanem a kutya ragaszkodott a szöszkéhez. Még mindig éhes volt, és megkívánta a süteményt.
– Na, mi lesz már? Ha nem látná, ez itt egy piac, ahova tilos kutyával bejönni.
– Igazán?
– Ne pimaszkodjon, mert megjárja. Jézusom! – sikította el magát az anyuka, amikor Tacskó kikapta kislánya kezéből a perecet.
– Isten fizesse meg a jóságát! – kiáltotta futás közben a hajléktalan, s meg sem állt a hetedik utcáig. – Jaj, Tacskó, de sok bajt hozol rám! Ha ez így megy tovább, el kell válnunk egymástól.
Dél. A templomokban harangozni kezdtek. Lehuppant egy padra, s elvált feleségére gondolt. Vajon hogy jön ki új pasijával az exneje? Megbecsüli, szereti, és a férfi kicsoda? Mekkora szám lenne, ha egy szép napon Noémi kerülne az utcára, s egyszer csak szembe jönne vele rongyosan, éhesen, ahogy ő kódorog itt az utcákon! Mert ahova őt jutatta Noémi, odakerülhet ő is, ha túljárnak az eszén.
Amíg volt hol laknia, dolgozott, s különböző helyeken étkezett: büfében, étteremben. A mosást, tisztálkodást megoldotta egy-egy uszodai kiruccanáskor. Egyedül a szállással gyűlt meg a baja. Nyáron még hagyján, elhált ő egy parkban is, váróteremben, akárhol. Csak ha beállt a hideg, sűrűsödtek össze a gondjai. Akadt ugyan hajléktalan szálló a városban, de az többnyire telt házzal működött. Így élt, éldegélt, amíg egy létszámleépítés során a munkahelyéről is kicsöppent. Ettől kezdve lőttek a fürdésnek, és egyre gyakrabban korgott a gyomra is, jóllehet azelőtt megette, megitta ő is a magáét. Különösen a túrós puliszkát imádta, amit Erdélyben mamaligának, az olaszok polentának neveznek. Magyarban hiánycikk, mi több alig ismerik, bár sem kukoricalisztben, sem túróban nincs hiány. Hű, ha még egyszer az életben túrós puliszkát ehetne! Töpörtyűvel, savanyú káposztalével, ahogy ő szereti! – futott össze a nyál a szájában.
– Vau-vau!
– Mi az, pajti, fázol vagy éhes vagy? Nézzük, mit dobtak tisztelt barátaink a szemétbe! – ballagott a házak előtt sorakozó kukákhoz, és összekapart egy ebédrevalót a tacskónak.
– Nem szégyelli magát! – sétált el mellette egy jólöltözött úriember. – Miért nem megy el dolgozni, ahelyett, hogy itt kapirgál?
– Minek, ha innen úgyis minden kikerül: banán, kifli, kesztyű... Nini, egy koton! Ha megdob egy fröccsel, átengedem magának.
– De kérem! Hogy jut eszébe ilyesmi! – hápogott az úriember.
– Hát csak úgy. Haragszik?
– Menjen maga a...!
– Szolgálatára! – hajolt meg a hajléktalan. – Tacskó! Szolgálj te is a bácsinak!
A férfi fejcsóválva állt odébb.
– Kapd be! Látod, pajti? Így kell ezekkel elbánni.
A szél újult erővel söpört végig az utakon. Most már olyan hideg volt, mint a régi szép időkben. Csak akkor még őt is fűtötte belülről valami: egy pohár kisüsti, néhány jó szó vagy a remény, hogy egyszer minden jobbra fordul. Fordult is, csak éppen balra, s attól kezdve már csak lefele csúszik – indult a Téli Palota felé. Így hívta azt a romba dőlt viskót, amire nemrég bukkant. Amúgy elég szellős menhely, azért mégis melegebb akármelyik hídnál. Csak a hasa ne csikarná már megint! Sajnos túl sokat koplalt ő ahhoz, hogy beérje néhány falattal, ugyanis magának semmit sem kapart ki a szemétből. Tacskó még hagyján, végül is csak egy kutya, de ő egyelőre ember, nem süllyedhet idáig. Inkább éhen hal vagy kirámol egy boltot. Például ezt itt! – állt meg egy tip-top önkiszolgáló előtt.
– Leül! – parancsolt szigorúan Tacskóra. – Megértetted? Várj itt, amíg jövök.
Besétált a boltba, és nézelődni kezdett. Mit lopjon, hogy lopja, hogy senki se vegye észre. Kamerát nem lát, így persze egyszerűbb. Mindössze az a baj, hogy alig fér a zsebébe valami. Egy csomag kávét azért mindenképp megfúj, ezt is régen ivott már, kis piát, két konzervet... – tervezgette magában, de csak állt, ácsorgott, tudniillik még sohasem csinált effélét. Gyerünk, nyuszi, mindjárt bezárnak! – biztatgatta önmagát. Egyszer neked is el kell kezdeni. Szorongva markolt meg egy Eduschot, és körüllesett az üzletben. Mellette, mögötte senki, egyedül a pénztár előtt toporgott néhány vásárló.
– Fogják meg! Fogják meg!
Riadtan rakta helyére a kiszemelt csomagot, s a kijárat felé bicegett. Úgy látszik, mégiscsak lapul itt valahol egy kamera, de miután nem lopott, félnie sem kell senkitől.
– Egek, a Tacskó! Mit keresel itt, te gézengúz?
A kutya farkcsóválva állt két lábra, és boldogan kaffantott a toprongyos emberre.
– Megvan! – loholt feléjük lihegve egy kék köpenyes,
pakombartos^[2] eladó. – Megnyúzlak, te bestia!
– Engem?
– Nem, ezt a négylábút. A magáé?
– Isten ments! Most látom életemben először.
– Valóban? – mérte végig hitetlenkedve az eladó.
A vásárlók kíváncsian tudakolták, mi történt.
– Semmi különös – zárkózott el előlük a kereskedő faarccal. – Volna szíves az irodámba fáradni? – szólította fel udvariasan a toprongyost.
– Kérem!
Bementek nyomukban a boldogan szökdécselő tacskóval.
– Szóval nem a magáé?
– Nem.
– Rendben van, elhiszem. Dezsőkém, légy szíves, zárd a raktárba ezt az állatot! – kacsintott a kollegájára kajánul. – Nagyszerű! Köszönöm az együttműködést. Örülök, hogy nálunk vásárolt, illetve... Várjon csak! Mielőtt kimenne, szeretném átvizsgálni a zsebeit.
– Szeretni egy, átvizsgálni kettő. Tudja, a jogaim... A maga helyében még csiszolnék ezen az ötleten. De hogy lássa, ki vagyok, megenge­dem, vizsgálja! Aztán vigyázzon, ha semmit nem talál, bocsánatot kell tőlem kérnie.
– Természetesen – mosolygott önhitten az üzletvezető, s csaknem megpukkadt, amikor csakugyan semmit sem talált a sántánál.
– Halász, vadász, madarász, üres tarisznyában kotorász.
– A szakramentumát! Maga palira vesz bennünket!
– Várom az elnézést.
– Elnézést! – vörösödött el a boltos, egy pillanatra eltűnt, s egy palack aszúval tért vissza. – A magáé! A bolt ajándéka – villant meg a szeme. – Legyen máskor is szerencsénk!
A hajléktalan vidáman sirült ki az üzletből. Piszok szerencséje volt, megúszta. Egyedül Tacskót sajnálta, másrészt örült is egy kicsit. Akárhogy is nézi, nagyon útban volt az a kutya, mellesleg sokkal jobb dolga lesz ott neki. Még tíz percig kutyagolt, s már a Palota oldala is felsejlett, amikor mögötte felugatott a tacskó. Elengedték? Megszökött? Csak találgatni tudta, egyébként mellékes, a fontos az, hogy itt van.
– Derék kutyus vagy! – vette ölébe meghatottan az ebet. – Nem is értem, hogy tudtam lemondani rólad? Na, megérkeztünk! – botorkált a kidőlt-bedőlt falak közé. Ejha, vendégeket kaptunk!
A vityilló közepén vidám tűz lobogott, körülötte három idegen üldögélt. Egy farkasfogú, egy lepényképű meg egy köpcös ember sütötte a szalonnát.
– Jó estét kívánok! – áradt szét a sánta orrában a sült szalonna
– Hát ez ki a pula^[3]! – nézett fel a kiálló fogú.
– Én itt lakom, vagyis...
– Laksz te az anyádban! Pucolj innen, te bice!
– Nyugi, testvér, hagyjad! – vette védelmébe a köpcös. – Mit ártott ő neked?
– Sokat – vicsorgott amaz. – Én... én nem felejtek.
– Bocsánat! – kerekedett ki a hajléktalan szeme. – Ismerjük mi egymást?
– Rá se ránts, ő már csak ilyen. Azért nem rossz fiú.
– Látom, de ha zavarok...
– Dehogy zavarsz, ülj le ide közénk! Melegedj meg, és mesélj! Tudod, mi erdélyiek vagyunk.
– Mindjárt gondoltam.
– Miből?
– Abból, ahogy beszéltek – húzódott a sánta kutyájával a tűzhöz.
– Család? Lakás?
– Csak ez a... Téli Palota – mutatott a düledező viskóra.
– Hm, és sokan élnek így felétek?
– Miért, nem tudtad?
– De, csak... Mindegy! Ez van, ezt kell szeretni. Majd, ha megtanulunk németül, németbe megyünk melózni.
– Vagy Itáliába – mélázott el a lepényképű. – Nekem olasz nyelv vaksz^[4]. Én inkább oda megy.
– Jobb is, mint ezekhez! – morogta megvetően a farkasfogú. – Sze ezek nemcsak koldusok, megeszik ők szépen egymást is. Tiszta szerencse, hogy nem fogadtak közéjük, amikor kettős állampolgárságról... álmodtunk.
– Akkor mit keresel magyarban? – kívánkozott a kérdés a bicebóca nyelvére.
Aztán még sem kérdezett semmit sem. Minek cukkolja ezt a vasgyúrót, hogy a végén neki is behúzzon egyet, mint Tacskónak? Az egészben sajnos az a legszomorúbb, hogy tulajdonképpen igaza van az ürgének.
– Felejtsd el, régi ügy – csitítgatta szelíden a köpcös. – Nem érdemes ezen már rágódni. És... és te se haragudj! – veregette vállon a Téli Palota lakóját.
– Én nem haragszom.
– Akkor jó. Éhes vagy?
– Nem.
– Dehogynem! Látom én azt a szemedből. Nesze! – nyomott a kezébe neki is egy darab kenyeret, szalonnát.
– Na ne! – ütötte fel a kezét indulatosan a másik. – Te ezeket traktálod?
Tacskó kurrogva kapott a farkasfogú lábához.
– Az anyád keservit! – káromkodta el magát az erdélyi, s nagyot rúgott a kutyába.
– Ajánlom, ezt meg ne próbáld még egyszer! – pattant fel fenyegetően a hajléktalan.
– Különben? – hepciáskodott az erdélyi. – Hopp, egy flaska! – fedezte fel a keszeg ember zsebéből kikandikáló palackot. – Szabad? Nocsak! Tokaji aszú, cimborák! Egészségedre! – kortyintott egy nagyot az üvegből. – Brr, de hisz ez pisa! – rázkódott össze az undortól, s már öklendezte is ki magából a tokajit.
Ez volt az az itóka, amit a boltvezető ajándékozott bosszúból a bicének. A lepényképűből kibuffant a nevetés. De a csavargó szája is a füléig húzódott.
– Te meg mit rötyögsz? – sápadozott a kiálló fogú. – No, várjál csak, tudom én, hol a te tyúkszemed.
Megragadta a kutyát, és a lobogó lángokba vetette. A szerencsétlen eb sivalkodva vánszorgott volna kifelé, de a nagyfogú újból és újból visszarúgta szegénykét.
– Gyilkos, ezért most megöllek! – kattintotta ki bicskáját a hajléktalan, hanem a lepényképű gyorsan kiütötte a kést a kezéből.
– Csavard hátra a kezét! – krákogott a kiálló fogú. – Ez az! – sétált a csavargó elé, majd váratlanul belebokszolt a gyomrába.
– Titi, Mátyus nem szégyellitek magatok? – állt elébük zavartan a köpcös. – Bocsáss meg nekik, kicsit beseggeltek a fiúk.
– Állj félre, haver! – tolta el a kiálló fogú a köpcöst. – Szép kabátod van – simított végig a csavargó kabátján, és szép lassan legombolta róla. – Kasa! Most már az enyém.
A csavargó dideregve szaladt a tűzhöz, melyben Tacskó sült, sercegett, amint a zsír olvadozott a testéből. Egy villanásnyira még elfogta az eb utolsó pillantását, és volt Tacskó, nincs Tacskó. Gazdája megrendülten vetett keresztet, és lehajtott fejjel bicegett ki a viskóból.
– Hé, a kabátod! – szégyellte el magát a kiálló fogú, és utána dobta a kabátját. – Nehogy megfagyj, te giliszta.
A kabát zsebéből ekkor kihullt valami. Felemelte, megnézte, és némán nyújtotta át a köpcösnek.
– Takács Szilveszter – betűzte a sánta bulletinjét^[5] az erdélyi. – Lakhelye: Arad (Románia).
Szilveszter összetört szívvel baktatott a sötétben. Lába alatt ropogott a hó, sapkáját elröpítette a szél.
– Hahó! Takács! Gyere vissza, testvér! – hallatszott valahonnan tompán messziről.
Vagy csak úgy képzelte? Vajon hol vagyok? – nézett körül vaksin. A hó már reggel óta sűrű pelyhekben hulldogált, és felismerhetetlenné változtatta a jól ismert utakat. Hirtelen megbotlott. Egy hófödte vágány kanyargott előtte, aztán tőle nem messze észrevett egy vasúti hidat is. Ott keresett magának egy viszonylag szélvédett szegletet, és megpihent egy picikét. Na, induljunk! – biztatta úgy öt perc múlva önmagát, ám sehogy sem volt kedve tovább indulni. Most már minek, hova, így Tacskó nélkül, egyedül? Tacskóra gondolván egyszerre kiszökkentek a könnyei. Mások előtt nem sírt. Miért szórakozzanak rajta még ezért is? De itt senki sem hallotta, kedvére kibőghette magát a sötétben. Erre úgy- ahogy megnyugodott, és isten tudja, miért, nem is fázott már. Sőt, elálmosodott, miközben a hó békésen pilinkélt a magasból. Hirtelen vidám csaholásra lett figyelmes.
– Tacskó, kiskutyám! – ismerte fel a kutyáját, s boldogan nyargaltak egymás mellett egy új, ragyogó világ felé, ahol annyi a túrós puliszka, hogy a föld összes szegénye jóllakhatna belőle.