„A magyar gyógyítani jött, szavaival kímél.”

Ahogyan ős-erős retek vagy torma íze fáj

– felizzítja nyelvemet, mégis tompul tőle a száj –,

úgy mart, hasított belém a gondolat,

hogy a magyar mindig

a teremtés nyelve marad!

Úgy csuklom ízétől: kapkodva kiáltok:

inni adjatok drága cimborák, közeli barátok!

Remélem, ti legalább jól tudjátok,

hogy a hivatalos nyelv még nem anyanyelv,

mert ha az anyanyelvet tanítjátok,

átok helyett velős holnap köszönt rátok!

Az erős íz csak felizzít,

csak cselekvésre sarkall –

így hát, teszem fel néktek a kérdést:

cimborák,

vajon azt jól tudjátok-e,

hogy ma ki a magyar?

Ma a magyar mindig

méregeti magát egy másikhoz,

mert erre tanították be:

nem önismerő, nem céltudatos.

Nem épít magában s magának okoz

hatványozott gondolatfolyamokból

hibás gondolatáramlatot.

És nem a magyar nem szeret dolgozni, tévedés!

Csak feleslegesen nem szeret dolgozni! És

ez más népeket, igahajtókat felettébb zavar,

ezért rettegnek e szót kimondani: magyar.

És vannak, akik érteni sem akarnak magyarul,

pedig anyanyelvük e szent nyelv,

inkább vitatkoznak rajta vadul,

minthogy felfognák e nyers igét,

a szakrális intenciót:

a magyar gyógyítani jött, szavaival kímél,

és képzi, csak képzi rég

az őt értők életét.

(Pápa, 2014)