Itt lakom, a barnasisakos dombok oldalában,
mint az ezüstbalta, olyan fehér a házam.

Kint esik az eső, az ágak között
meg-megbotlik, csontjai lehullnak a földre.

A szobámban ülök egy háromlábú széken,
körülöttem szerszámok porosodnak.

Gondolataimban, mint egy mély folyóban
lesüllyednek az emlékezés roncsai.
..........................................................
(Oláh János::Elérhetetlen föld - részlet)

A KILENCEK költőinek 1967 karácsonyára megjelenő első Elérhetetlen föld című antológia címadó versére Rózsa Endre az 1982-ben megjelent második ELÉRHETETLEN FÖLD című antológiában válaszol, s közli, hogy az az idea, amit a költőtársakkal magukénak hittek, vallottak ifjúságuk hajnalán, egyetemistaként, az még inkább távolibbá, elérhetetlenebbé vált. Nagy László-i mottóval:„Ezek a malmok a gyémántot is megőrölnék”, a költőbarátoknak ajánlott ELÉRHETETLENEBB című versében, ennek a szomorú felismerésének ad hangot, reménytelenül.
A vers így hangzik, idézem:

Irdatlan az ég!
Emléktelen az elforgó Arc,
az évszakok fölnégyelt tekintete.
a behavazott küllők szemrésein
ördögkerék akad fönn;
koppanó göröngyön maga körül pörög,
habzó szájú Eb a látomás.

Az országúton
elrobajló tehervontatók.
Elevenként ugrálnak szelükben
bádoglemez békatetemek,
túlgyorsuló Idők légörvénye
szippantja föl és hempergeti meg
betonmezőn a holt Századokat.

Ez a vers jól érzékelhetően Vácott született, itt ebben az isten háta mögötti toronyházban, ahol épp most állunk, a Földváry téren, a Gombás-patak partján, a gerince-tört Naszály alatt, akkor, abban az időben, a múlt században, amikor még a mindegy-szürke cementpor mindent befedett körülöttünk, mint a guanó. S a város élőlényei, a kutyák, a macskák, köztük a békák is a városon át, a 2-es úton oda-vissza száguldozó cementes autók norma áldozataivá lettek. Végtelenül szomorú ez az emlékképi felismerés most is, a a versben is. Majd egy nagy időbeli ugrással a költő így folytatja:

/……./

Omlatag kutakban
nemzedékek arcai kövesednek egymásra;
kőgolyóként rekesztik el a mélység torkolatát,
az emlékezet-átnemeresztő rétegek fölött
puskapor üresség gyülemlik,
csőre töltve
mered föl az égre a múlt!

Pedig a múltunk, ahogy Pilinszky János írja, az egyetlen reményünk, mert megváltoztathatatlan. De nem, Rózsa Endre nem így gondolja, ő sokkal inkább az eljövendőre kérdez rá, hiszen gyermekei vannak. Hozzá kell tenni, hogy a „kilátástalanság hevében” is kellő derűvel. De nem ellentmondásos így ez a megállapításom? Nem hinném, merthogy az igaz, hogy Bandi melankolikusan szomorú, drámai alkatú költő volt, poéta doctus. Ám derűs ember. Én így ismertem meg Őt, így emlékszem rá. Márpedig, ahogy Hamvas Béla állítja, a derű, az a teljes álarctalanság. A derű nem lehet sem álarc, sem maszk, ami a valódi arcot elfedhetdné, eltakarhatná. És valóban, korcsmázgatásaink közben az én szememben Rózsa Endre volt az a zseniális költő, Simone Weil szavaival, aki szereti az igazságot, még akkor is, ha nem jutna tovább a puszta dadogásnál. És hogy személyére nézve ez a megállapítás milyen könyörtelenül valóságossá lett, ez eszmerengéses agyi érelzáródását követően, felépülőben derült ki gondolkodásáról igazán, s Az anyag emlékezete című, Vácott írt kötete verseiből legfőképp. /................................../

(A hatodik RÓZSA ENDRE EMLÉKNAP alkalmával 2016. nov. 28-án elhangzott emlékbeszéd részlete.)