Emlékezem

Egy aratás emlékére

Azt a régi nyarat, soha nem felejtem,

Féltve őrzöttn régi emlékek közt rejtem.

Nem beszélek róla, pedig de jó vola,

Ha sok ember ma is remélni tanulna.

Aki nem élt akkor, el sem hiszi talán,

Csak egy kereszt maradt, kicsi sobánk falán.

A szörnyű háború, elvitt minden szépet,

Éa helyében hagyott, sok fájó emléket.

Kis darab földünket vad lovak tiporták,

Aranyló búzánkat a zsákjukban rakták,

Nem maradt elvetni, még egy szem búza sem,

Csak az imánk maradt, segíts meg Istenem!

Valahogy átéltük a csikorgó telet,

És reméltünk vártunk, egy élhető életet.

Mire megjött a nyár, megtörtént a csoda, 

Dús termést hozott a legázolt gabona.

Arany búzatengert ringatott a mező,

Biztatott a remény, nem lesz több éhező.

Péter-Pál ünnepén a tábla mellett álltunk,

Kezdjük at aratást, már csak arra vártunk.

Apám kék szemében ezüst könnyek ültek,

Biztató szavai az égre repültek:

Köszönjük Istenem, amit Tőled kapunk,

Mert nem is vetettünk, és mégis aratunk!

Jöhettek rám később, komisz, nehéz évek,

Mindig velem voltak ezek az emlékek.

És a reménységet soha fel nem adtam, 

Mert egyszer nem vetettem,  és mégís arattam!