A Nagy Rozmárjárás idején történt, amikor a nagybajuszú agyarosok elszaporodtak a Déli sarkon. Tán az éhség tette velük, talán a megszállottság, a részegen tomboló küldetéstudat, eksztatikus állapotban bűzös leheletükkel felolvasztották a jégtáblákat, lángba borították a gleccsereket, felfalták a komótos pingvinek zömét. A madarak vére vörös színbe öltöztette a jéghegyeket. Csak egy, csupán egyetlen maradt közülük hírmondónak, aki a beszédes Ping-Win nevet viselte. A magányos vándor e-migráncsként, a békés élet reményében rohant, szaladt, kocogott, lépdelt, totyogott, vánszorgott, kúszott, haladt árkon-bokron, hegyen-völgyön, tűzön-vízen át természetes élőhelyéről a remélt biztonságot ígérő távoli Antarktisz, a jelentéktelen, említésre sem méltó sárgolyóbis északi sarka felé.

Nyakában érezte a rozmárok visszataszító fujtatását, leheletét. Mígnem kálváriája, tragikus, vérgőzös gulliveriádája során vadállatok, sátáni maszkok által vigyázott virtuális kerítésen roppant drótvágója segítségével átkelve, egy nyájas népek lakta, lángoktól övezett pindurka birodalomban találta magát. A demarkációs vonal túloldalán két daliás, erőtől és honfibútól duzzadó antropomorf törpe – Töhö-Töm és Ál-Mos, az MTP (Magyar Törpék Pártja) külügyi szakreferensei – fogadták őt békejobbal és a törpenépre oly jellemző árva lányok hajából kötött bokrétával. Törpényi bölcsességgel, bátorsággal vették védelmükbe őt, rafináltan oltalmazták, pártját fogták, gyámolították, támogatták az illegalitásban, ahogy csak bírták. Ping-Win habzsolta az őslakók csillapíthatatlan, határokat nem ismerő vendégszeretetét. Kísérőivel lankadatlanul haladt tovább, éjnek-évadján némán lopakodtak, napvilágnál szénakazlakban kerestek rejteket, bozótok takarásában menekültek fejveszetten.

Útjuk során óriási plakátok mutatták a kötelező irányt, a kifelét, az elinnent. A fenyegető transzparensek mögött ezerarcú szörnyek rejtőzködtek, vészjóslóan harsogva üzentek, intelmekkel riogattak, figyelmeztettek a pingvin nép roppant veszélyeire, az általuk behurcolt rémséges, pusztító járványokra, a parttalan erőszakra, huhogtak folyvást az apró léptekkel totyogó pirinyó menetre. Az elszánt törpök mindeközben körömszakadtáig védelmezték a magányos menekülőt a békés, öklükkel hadonászó járókelők rohamával szemben…

Ez az a végső pillanat, amikor elszakad a történet fonala. Ping-Win kikerül látókörünkből, végképp szem elől tévesztjük, további sorsáról mit sem tudunk, a történelem forgószínpadáról végképp lelép, elnyeli a süllyesztő, mintha nem is létezett volna soha. A távolság elnyelte párt kereső szomorkás nászi dalát. Lelkiismeretünk lassan lehorgad, megnyugszik.

Szomorú mese volt ez mára. Tanulságként lássuk be, nem lehet minden oly parádés, vidám show – egy mese sem –, mint a valóság.

(P.S.:. El kell mondanunk: a csatolt fotográfiákra a rozmár titkosszolgálat titkos archívumában akadtunk. Néhány önfeledt pillanatot örökítettek meg, amidőn Ping-win – csillapíthatatlan és zászlócsattogás közepette –, szaporázza lépteit, villámgyorsan áthalad a lángoktól övezte aprócska birodalom festői tájain. A fotók talán ismerősnek tűnhetnek, a rozmárok vándorkiállításukkal mindent elsöprő sikerrel járták be vele széles e világot.)