.

1.

Alkony csitít tüzet a lenyugvó napban,

vakító aranya már parázs alakban,

szürke a föld háta, kormos az ég alja,

bíbor láva kígyó testét megcsavarja,

kúszik fenn a hegyen sziklákon és fákon,

míg ráborul az est, a fekete vászon.

2.

Lüktető vörös szív az égalján remeg,

horizont pengéje hírtelen vágja meg,

kicsorduló vérfény, mezőn, dombon át

ajkam peremére csókolja bíborát,

magamban suttogom, senki meg ne hallja,

bár lehetne a fény ,az ő puha ajka.

3.

Tótükrén elsimul, hintázik a nádon,

gyékény tetején ül barna buzogányon,

békalencse között bíbort fest a sárgán,

hínár zöldje vegyül, mint egy szép szivárvány,

olyan lett az alkony és az aranyhídja,

átível az időn, szíved idehívja.

4.

Lenyugvó nap fénye szilánkokra törve,

mezítelen szívvel járok körbe – körbe,

minden gondolattal, minden dobbanással,

veled lennék folyton, soha senki mással,

összetört fényeket fölsöpri az éjjel,

virrasztok reggelig, haldokló reménnyel.

5.

Zivatar szele tép apró gyönge ágba,

apró gyönge ágon gubbasztó madárba,

reszkető tollaknak villám rajzol szépet,

alkonyi feketén jön a végítélet,

gyönge ág letörve, rajta tűzvirág ül,

véres tollpihéket füstkarika szürkül.