Zsizsink úr depresszív színezetű neurózisát szerette volna megosztani a földkerekségen minden utálatos kiegyensúlyozottjával. Sosem értette, hogyan lehet valaki ilyen, bár meg sem próbálta. Várakozott
az alkalomra, az pedig rá, és amikor hazájának üzemanyagkészlete örökre kifogyott, összeütköztek.
Fonnyadt ábrázatok, keserves tekintetek, csőrszerű orrok meredtek a nagyvilágba, mert autózni kell, autózni muszáj. Nem számít, hogy létezik kerékpár, sőt, izommeghajtású két láb is, ezeket a drága szennyezőket akkor sem lehet kiiktatni.
Ott van a megoldások leírhatatlan tömege, Zsizsink mégis olyasmivel rukkolt elő, amit az illetékesek nyílt színi tapssal jutalmaztak. Szerinte az egyik legjobb, ha nem a legjobb üzemanyag az oxigén, amivel tele van a levegő, és az esőerdők nyolc megmaradt fája naponta újratermeli a felhasználtat.
Akadt három kétkedő is az ötlet hallatára, aztán nekik is elmagyarázták, hogy az autózás másként nem működhet, s mert közveszélyes rémhírgyártásba kezdtek, kiköltöztették őket az amazoniai esőerdők mélyére, helyesebben az erdők helyére. Tuskókat a tuskókra.
Ők lettek a térség egyik látványossága. Ha jól szervezik a teljesen érdektelen terület látogatottságát, akár tizenöt turista is odautazhat évente. Amennyiben mindegyik ültet egy-egy facsemetét, tíz év alatt százötven, száz év alatt ezerötszáz fát nyernek vissza. Tehát, ha naponta kivonják a levegő oxigénjének hetvenöt százalékát, máris nulla százaléknyit visszaszereznek belőle.
Mi ez a pánik? Mi ez az értelmetlen érthetetlenség? Emezen Amazonon vannak még fekete ösvények, sőt egy nagyon széles sötét autópálya is. Valamikor folyók, folyamok voltak, de az átalakulások korában egészen más tisztséget töltenek be. Poshadnak. Néhány évmilliónyi várakozás után felszíni kőolajlelőhelyek lehetnek.
Addig Zsizsinkkal együtt, az egész emberiség más vizekre evez. Szuicid hajlama gyávasággal keveredett, de ha egyszerre néhány milliárdan követnék el az az által beindított öngyilkosságot, akkor a félelem fele lehullna szívéről.
Tapsoltak, ujjongtak, várták az új, kissé nehézkes oxigénmeghajtást. A föld tüdején elhelyezkedő összes tuskó, illetve az említett nyolc magába roskadt fa azon dolgozott, hogy a többi kivágása utáni levegőtlenséget, legalább egy picit ellensúlyozza. Hátha valaki leállítja Zsizsinket, mert az oxigén önmagában nem ég. Vágják az erdőket Óceániában, Ausztráliában, tajgán, tundrán, minden kontinensen. Fátlanná kell válnia a Földnek.
Az Antarktiszon már egy sincs, mégis azt veszik állandóan viszonyítási alapnak, mondván, mind a száz százalék erdős terület megmaradt.
Ha túlélik, majd jön egy másik Zsizsink, aki a megmaradt kőszénnel porrá forrázza a vizet. Növekszik a tuskóra láncoltak száma, keveslik az évi tizenöt fa visszaültetését, azért is, mert három-négy éves korukban azokat is kivágják.
Tőkét a népnek, az ehhez szükséges oxigént majd előállítjuk a kivágott fák gyökereinek elégetésével. Tényleg, biztos hogy ez az oxigén előállításhoz vezet? Nem tudom, ha nem gyullad a tűz, akkor tévedtem...