„Miért vagyunk itt? Kimondani tán: hogy ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak – legfeljebb torony, oszlop… de mondani, értsd meg, ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok sem gondolták még.”

                                            Rainer Maria Rilke

 „A szobor ajtó az általa megidézett valóságba.”

                                                                             Kalmár János

 Kalmár Jánosnak

a lét villanásnyi keresés
jelhagyás a megtalálás reménye

a hős leszáll csodaszarvasáról
nyelve alól a heroikus sípot kiköpi

lehajtott fejjel – ahogy illik – lép át
a kaputlan Nincs-Kapun

ami bár nyitva áll mindenki előtt
átjutni rajta lehetetlen
bezár ösztönvilágba képzeletbe
szorongásba, gyűlöletbe

vannak másfajta kapuk is
amelyek elzárják előlünk mindazt
ami fontos

kapuk mögé rejtik
ahol oroszlánkutyák
szigorú kulcsárok
kőszívű cerberusok
rázzák kulcscsomóikat.

a kapuk mögött titkos termek
poklok, mennyországok,
apokalipszis és az utolsó ítéletre váró
mindig rossz sorban tülekedő tömeg

a kapu fontos helyeket jelez.
átjárás két állapot, világok között
ismert és ismeretlen
fény és sötétség
gazdagság és szegénység között

a kapu rejtélyre nyílik, utat mutat,
átlépésre nógat

„az ajtó nem csupán falba vágott nyílás
nem fadarabok együttese
amelyek sarokvasakon forognak

nyitva van-e vagy bereteszelve
behajtják vagy becsapják
egy ajtó jelenlét és távollét
felhívás és tiltás
perspektíva és vaktérkép
ártatlanság és halálos vétek”

a hős lehajtott fejjel lép be a „Nincs-Kapun”
az ajtófélfán, kőtáblára vésve az álomparancsolatok:

álmodd saját álmodat!
tiszteld álmaidat, hogy hosszú életű légy a Földön!
ne imádj idegen álmokat!
ne kívánd meg felebarátod álmát!
ne ölj álmot, sem a magadét, sem másokét! Ha álmot ölsz, álmod megöletik!
ne erőszakold be magad mások álmába, és a te álmodat védd meg a betolakodóktól!
ne tedd nevetségessé, ne vond kétségbe, ne kérdőjelezd meg mások álmát, és ne hagyd, hogy a tiéddel bárki ezt tegye!
ne kényszerítsd rá másokra az álmodat, és ne hagyd, hogy más rád kényszerítse az álmát!

a hős tudja, a „Nincs-Kapun” túl
más törvények uralkodnak

furcsa tanokat hirdetnek
a kutak mélyén
oszlopok csúcsán elmélkedő
helybeli bölcsek

azt mondják, ami egyéni, az szent
nincs csúnya felhő

a virág virág
és minden virág gyönyörű

a „Nincs-Kapun” túl úgy tartják
a valóságot csak megtapasztalni lehet
úgy, mint a hideget és a meleget

a madarak énekelnek
a víz folyik, az eső esik
az emberek szeretnek

a kapun túl vallják
a víz nem oltja a szomjat
ha csak nézik
vagy gondolnak rá

mint ahogy a láb viszketését sem csillapítja
ha a cipőt vakarják

az élet elől nem lehet elmenekülni
mindenki olyan mértékben önsorsrontó
amennyire hűtlen a saját törvényeihez

minden csalóka nagyság és látszatfontosság
előbb-utóbb szétmállik
a lecsupaszító álom láttán
amely kíméletlenül veszi górcső alá

sose hivatkozz – tanítják a „Nincs-Kapun” túl
az álom elérhetetlenségére
nem érv ez az ideállal szemben
az eszményképek világítótornyok
nem célok

a „Nincs-Kapun” túl nincs különbség
legyen a legmélyebb völgy
vagy a legmagasabb hely
egykutya.

hiába gondolod
hogy a boldogság máshol van

mehetünk bárhova
mint a mítosz indiánja
elzarándokolhatunk
ameddig csak engedi a föld
amikor a világ végére érünk
megkérdezhetjük az élőlényeket és a dolgokat
de ránk is olyan csalódás vár, mint a rézbőrűre

„csak hullt a könnye; imádkozott és nyöszörgött
de közben nem hallott semmiféle rejtélyes morajt
még csak el sem altatták
hogy álmában a bűvös állatok templomába vigyék

a legcsekélyebb kétsége sem lehetett
nem kapott ő senkitől semmiféle hatalmat…”