kezemben vidám
piros lebomló
környezettudatos
táskában rejtőzködő
igensúlyos terhek
minden hátsószándék
nélkül
megyegetek
lomtalanítás
van
kidobott
tárgyak
elvetélt életek
számtalan picinyke halál
ott ülnek
szemétkupacok csúcsán
kőkemény profik
rettentő
hulladékcsászárok
harcolnak
küzdenek
keményen
meglátok egy festményt
még nem ül rajta senki
portré
nem szép a nő
nem vidám
időtlen dac ül
a száján
szomorúság
olajfestmény volt
egykor talán
de festék alig észlelhető
már rajta
feslések vannak
rajta kopás
meg vágás
elégedetlen örökösök
vuduja lehet tán
vagy mindössze
a pusztítás öröme
örvendek
szép zsákmány
enyészet
ritkán pottyan
töményen az ember
ölébe
mi vademberek
a prédára mindig
inni szoktunk
be is térek a kiscsülökbe
sokkolóan boldog piros
szatyraimra ügyet se vetnek
a kollégák
tetovált idegenek
kiragadják kezemből
a lebomlóban lévő hölgyet
kérdezik
hogyan szereztem meg
a lomimaffiától
mondom megvannak
a sajátos eszközeim
pedig nincsenek
tódítottam
egyszerűen nem kellett
senki másnak
a kocsmanépnek
tetszik nagyon
van aki aranykeretbe
rámáztatná
más meg restauráltatná
de nem
ez a dacos durcás
méla
ki tudja ki
az én hölgyem
így marad mindörökké
mert az enyém
azért valamiben
egyezségre jutunk
a kocsmanéppel
mindannyiunkra
a kis történelem
nagy szemétdombja vár
mit szépítsük
totális lomtalanítás