Para-Kovács Imrének

 

faszikám

vénizé

 

halál ágyasaként

ne növessz már pinát

méltatlan lenne ez nemedhez

mondhatni nemtelen gesztus

 

mondja a külső hang

 

gondolom arra céloz

némileg hisztérikus

vagyok manapság

 

pedig téved

 

azért a földszintről

még visszakiáltok

 

lépcsőházban

gombolkodó

gondolkodó

 

addig kapd be

míg megvan

ez a picurka nyúlvány

csonkocska

 

akinek nemesebb tartozékai

lelkesen valami ésszerűtlen

buzgó lendülettel

sherpák meg oxigén nélkül

elindultak

pindurka zászlócskáikkal

megmászni kacska

tündérszörnyek jéghideg

üres homlokát

 

szavak ezek is

a kommunikáció

szánalmas protkói

 

amolyan örök

dzsemszésön

 

amikor az aulában

összefut a vidámfiúk

meg a szomorúfiúk bandája

egy szám erejéig összeállnak

 

a szájban kezd életszerűen

összefutni a hányás

miközben a parókába

rejtett glóriát

a gregorián kórus

tisztelettudóan megemeli

 

kisdobosúttörőcserkész

tábor az élet

roppant dalárda

kórusfesztivál

 

minden kijön

ami kikívánkozik

összenő azzal rögvest

ami épp útjába kerül

 

gondolj csak pompejre

tesó

 

maszkod mögül

hiába mutogatsz önmagadra

göcsörtös ujjacskáddal

 

fel és meg

úgysem ismer már

téged senki

 

vaksötétben ülök itt

mintha kikapcsolták volna

a villanyt

 

semmit

senkit

sem látok

aki ismerős lenne

vagy ismeretlen

netalán

 

jobb is ez így talán

 

szóval ülök itt

egy tündérdombon

gondolom

 

valamit épp meghódítottam

 

a boldogtalanság hegyvonulat

azon csúcsára

tűztem ki viseltes

zászlócskámat

amit úgy hívnak

boldogság

 

ekkor a sötétségből

újra megszólal

az a sztentori hang

kvázisinkovics a mózesből

 

megismétli

 

tesó vénségedre

ne növessz romboid

szervet

 

lehetnél vele

boldog

kiszámíthatatlan

ellenállhatatlan

csábító

 

de te lúzer vagy

úgysem leszel az

 

tapír se légy

légy se

orrszarvú

gyűrűsfarkú maki

királytigris

vagy elefánt

legkevésbé csótány

 

aki menthetetlen

nem mentheti meg

semmi

senki

 

bizony elcseszted emberfi

lemaradtál

 

a metamorfózis

éjszakai járatát

lekésted végképp

 

le ám

 

oké

mondom

 

lemondásomért cserébe

válaszolj

 

az üdvösség miféle

szirtje ez

amelynek selymes pázsitját

simogatva heverek

itt a vaksötétben

boldogan

 

a bélsárnak hatalmas

hegye ez

 

tesókám

 

simogasd őt

vájkálj benne

építkezz

alkoss maradandót

 

dolgod ez

 

elüldögélhetsz

még itt

perceket

te leharcolt

ittfeledett kérész

 

vastagon festett múmia

szép maszk

a falunapi bálban

 

mélázz el rajta kicsit

megtudhatod rögvest

a boldogságnak nincsen

csúcsa

megmászandó

megmásznivalója

 

ne félj

 

hamarosan azt is

tudomásodra hozom

az idill hegye csupán

a boldogság vibrátora

 

no meg azt is

miféle nem cserélhető

gombelemmel

működtethetted volna őt

 

igen

 

még egy pillanatig

láthatod a rácsokon át

amint az ifjúság éltes magyara

 

elillan

elszáll

 

én meg eközben

csak úszom

kifulladásig

eltökélten

a bélsár tengerében

kimondhatatlan sötétségben

 

valami rovásírással fémjelzett

ingatag panteonszerű

pottyantóban

perverz kukkoldában

 

a szívecskét formázó

aprócska ablakon

keresztül

 

(felesleges lenne rajta a rács

csupán az a rettentő szag

ami ebben a formációban kifér)

 

látom

 

szakértők nézik

nemzetközi megfigyelők

tekintik meg

vergődésemet

 

a szarszag persze

megszokható

 

mint minden

ami rossz

vagy ami jó

 

a változatosság azonban

gyönyörködtet

 

a wunder-baum naponta cserélve

ma éppen tiszavirág illatú

 

ennyi épp elég a boldogsághoz

 

arra a kis időre

míg megérkezik csábos

 

tundrabugyijában

az anorexiás vízválasztó

picurka szippantókocsijával előáll

 

előrántja varázsvesszejét

mennyei gumibotját

csillagszórónak álcázott

könnygázspréjét

magasfeszültségű sokkolóját

 

megkezdődik

a nagy újrahasznosítás

 

és akkor menthetetlenül

kíméletlenül

áldott marcipán lesz

a tengernyi

megátkozott

önsorsrontó

szarból

Vissza a bloghoz