Angyal röpköd szárnyatlanul
fejem körül a tükörben,
fülcimpámnál incselkedik,
de hogy odanézek semmi.
Tarkóm mögül libben másik,
borotvahabos képemre
pillant egyet kacér-sandán.
De mielőtt odanéznék
fejem búbján ül harmadik,
negyedik nyúl ingem alá,
ismerős a kéz melege,
lehet, nem is eredeti,
csupán átváltozott angyal?
Tükröm pördül, fordul egyre,
szögletesből vált kerekre,
körkerekből szögletesre.
Nem figyelhetek magamra!
Parancsolhatok az észnek:
vessen véget az egésznek,
mert így a borotva könnyen
utat vág sebzésnek, vérnek!
Önnönmagamtól megfosztva
tétovázok akaratlan,
figyelmemet hiány vonzza:
eltűntek az angyallények?
Nem, csupán látatlan helyen
tünedeznek, örömködnek.
Ismétlések képét hozzák.
Elsőt a konyhában láttam,
dolgokat ide-oda tett.
Néztem csendben, különféle
szemszögekből, ténykedését.
Hagymás, szalonnás rántotta
készült, illat-változatok
úsztak csiklandón orromba.
Idő visszajár, bal szemem
felől más angyal ül székre,
krémet ken arcára, felém
fülig-mosolyt küld, felnevet.
Máris hőkölök, ujj érint:
orromon a maradék krém.
Világos, hogy ez ugyanaz
a pillanat, ami elmúlt,
mégsem múlt, talonba téve.
Nincs értelme hát időnek,
sem tükörnek. Azt mutatják,
ami egómmá lett, akár
belől él, vagy arcon túli.
Érdekelhet ez másokat?
hiszen más tükörbe néznek,
mást látnak és mást tükröznek,
mint én szakáll-fosztás közben.