A gondolatok szétszóródnak, a lélek fájdalom könnyei-gyémántszín cseppek-végigfolynak arcomon. A zilált hétköznapok, kusza hétvégék közé feláll néha a szó: Nincs, aztán folynak a percek tovább, hol lustán, hol vad patakként, kopott régi képek, szelíd, és fájó emlékek között.

Mi tartja meg a gyerekkor gyöngyszín álom-buborékját, ha az utolsó aranyszál is elszakad?
Gondolatban megállok a ház előtt, amelyben a gyerekkor nagy része telt, nekem mindenkor ugyanolyan marad, ma már tudom milyen védett falak között, a korán jött kamaszkor durván taszított ki onnan, nehéz felismerések, menekülés és nincs és nincs visszaút.

Vak évek, rohanók, remény és álom nélküliek, teszed a dolgod, rosszul-jól, viszed szüleid hibáit tovább, szent meggyőződéssel, hogy te nem és nem leszel olyan...és bár örökkön küzdesz ellene, mégis megteszed, lélek-csapdákból nehezen menekülsz, bezársz néhány ajtót, és mégy és mégy és mégy tovább...mert élni kell.

Köszönöm, Mama, a békés, szelíd gyerekkort, a feltétel nélküli szeretetet, a korlátok nélküli szabadságot, a józan ész határait, a játékokat, az együttlét minden örömét. Azt az édes, semmihez sem fogható nyugalmat, békét, amit mindig megtaláltam Veled, melletted.

Legyen az örök álmod szép, utad kísérje fény, vigyázzák az angyalok.

Bár az utolsó aranyszál elszakadt, a szeretet, a béke, a nyugalom itt maradt...köszönöm.