IV. Varacsk idejében történt.

A határvidéken, egy kőhajításnyira a sündisznók előretolt helyőrségétől, őrjáratban csörtető varacskos disznók három hadifoglyot ejtettek. Pengeéles agyaraikról lehúzták a védőkupakot, és megkettőzött éberséggel a Nagy Király elé, a királyi kutricába vonszolták őket. Három rúgkapáló csecsemő volt, a Haralambus ikrek.

IV. Varacsk megszemlélte az apróságokat, kettéroppantotta a szájában tartott makkot. Ezzel megpecsételődött a három apró határsértő terrorista sorsa. „A Nagy Muraközi áldozati vályújában csörgedezzen a vérük!” – röfögte.

Megszokott medrében folyt a szertartás és az áldozatok vére. Ám amikor az áldozatot celebráló ecsetfülű disznók a harmadik, mélyen alvó csecsemőhöz léptek, elemi erővel tört ki a vihar. Felhőszakadás, tájfunorkáncunami zúdult a vérszagra és a várható ingyen lakomára fe összesereglett disznókra, és amikor egy közeli ólba csapott a villám, kitört a pánik. A „félelem tövise” fúródott a rettegve fetrengő tömeg sörtéi közé.

Ám az ecsetfülű disznók nem azért viselték megtisztelő hivatalukat, hogy az efféle égi jeleket meg ne fejtsék.

Ünnepélyes külsőségek közepette, tiszteletteljes nyihogások kíséretében – ez szolgált náluk rituális nyelvként – kinyilatkoztatták a Nagy Muraközi parancsát, aki fogai összekoccantásával imígyen nyilatkozott meg nekik: „Megüti a dobroc, ki agyarát eme kisdedre emeli! Megbocsáthatatlan bűn, rút dolog alvó teremtvényt feláldozni és felfalni! Majd ha bársonyos bőrén kiserken a sertem megehetitek! Sokkal kiadósabb lesz!” – hangzott a földöntúli parancs szabad fordítása.

Így menekült meg a harmadik, immáron egyetlen Haralambus a halálos veszedelemből. Ám ő erről mit sem tudva hortyogott tovább. A megnyugodott konda az eljövendő pompás lakomára gondolva, visszavonult megérdemelt pihenőjére.

Szeszélyes volt az időjárás akkoriban Disznófüldön, sűrűn csapkodott a villám.
Változtak az idők is, más szelek fújtak.

A Nagy Muraközi szinkrontolmácsolt parancsainak értelmében fokra-fokra változott a lassan és egyre hortyogva cseperedő státusza.

I. Parancs: „Lakájos kutricát emeljetek fölé, hogy bőre ne kérgesedjen meg az időjárás viharaiban, így harci agyaratok könnyebben hatol majd puha, omlós húsába!”
II. Parancs: „Kutricája mellé túrjatok dagonyát, időnként hempergessétek bele, hogy kényes szaglásotok ne tiltakozzon elviselhetetlen bűzét érezve!”

III. Parancs: „Ékesítsétek fel! Öltöztessétek sertebundába, fejére ormányszerűen megnyújtott orrot, háromszögletű, szőrös fület, félelmetes agyarakat, tomporára bojtos farkat illesszetek! Ormánykorongját ápoljátok, sertéit kefélgessétek, pengeéles agyarát élezzétek-hegyezzétek naponta! Így pompás ízlésetek nem irtózik majd eme randaság láttán!”
IV. Parancs: „Választékosan és bőségesen tápláljátok! Tömjétek bendőjébe a legfinomabb falatokat! Etessétek vakonddal, földigilisztával, makkal, gombával, fiatal pocokkal! Legféltettebb csemegéteket, a hadifoglyokból készített sündisznócsemegét se sajnáljátok tőle! Így lesz porhanyós, tápláló, vitaminokban gazdag a húsa!”

A parancsok pediglen meghallgattatásra találtak. Szellemükben sürögtek-forogtak a disznók, a szakadatlanul alvó eközben cseperedő Haralambus körül.

Eközben beköszöntött az ősz, a párosodás ideje. Időközben IV. Varacsk világszép leánya, Cucuna királykisasszony süldőkorba lépett. Első görgésének ideje elérkezett. Izgatottan várta a konda a párválasztást.

Ám ekkor malőr történt. A hordóderekú Cucuna a hortyogó Haralambusra vetett szemet. Naphosszat tükre előtt billegett, nyugtalanul járt-kelt, étvágytalanság lett rajta úrrá, sajátosan röfögött, rohamosan fogyott. Mindig csak Haralambuson akart lovagolni. Arany gyűrűjét is alvó lovagja lábujjára húzta. Nem fért a bőrébe.

Mit tehetett szegény IV. Varcsk király, ki megözvegyülvén rabja volt lánya szenvedélyeinek. Megtanácsolta a dolgot tanácsadóival, az ecsetfülű disznókkal.

A konzultáció jegyében a következő vihart követően, hosszas eszmecsere után az ecsetfülűek lefordították a VI. Parancsot:

„Én, a Nagy Muraközi, kiválasztottam Nagy Királyotok, IV. Varacsk méltó utódját! Az Idegen Hortyogót találtam érdemesnek, hogy közös dagonyába vezesse világszép királykisasszonyotokat, Cucunát, és majdan ő lépjen Nagy Királyotok örökébe! Így akarom!”

Lassan készülődött a konda a fényes menyegzőre. A vidéket egetverő hortyogás töltötte be. Díszbe öltözött süldők gyakorolták köszöntőjüket.

Cucuna készülődött élete nagy napjára. Izgatottságtól sápadt arcát fátyol keretezte. Izgalmi állapotában sűrűn igazgatta háromszögletű fülein a díszes koszorút.

Megkezdődhetett az ezerédes esküvő. Cucuna ellibegett a lakomára önmagukat nyárson sütő disznók sorfala között, és szűzi szeméremmel, pirulva belépett a Haralambus fölé emelt impozáns kutricába.

Haralambus halhatatlan hortyogása elvegyült a királyi nászt köszöntő konda falka örömittas röfögésében.