Robi Angliában tanul, meghívott magához egy hétre tavaly nyáron. Marival mentem, a lakótársai anyukájával, mert a gyerek egyedül nem enged kószálni a világban, szerinte eltévedek, és ez néha így igaz. Londonban vonatra szálltunk, és hajnal háromkor megérkeztünk Brightonba. Robi várt a pályaudvaron, Mari két fiával. Az egyikük megkérdezte, mit akarunk csinálni, hogy vacsoráznánk-e. Robi: szerintem az anyám meg akarja nézni az óceánt.

Mari fiai közül az egyik teljesen normális, a másik nagyon hasonlít a Robira, kívülről is, ők a lakótársai. Mondtuk, hogy nem szeretnénk vacsorázni, jó lenne lemenni a tengerpartra.
Elég hosszan utaztunk, mert délben indultunk és csak másnap hajnalban érkeztünk meg. A gyerekek olcsóbb jegyet vettek, ami bonyolult átszállásokkal járt, de nagyon édes volt mindkét kölyök, hogy az anyjukat az utolsó pénzükön meghívták.
Hát, én ettől annyira meg voltam hatódva! Robi húsz éves: először van Angliában, felvették az egyetemre, mellette egy étteremben dolgozik és összeszedett annyi pénzt, hogy az anyját az iskolakezdés előtti utolsó szabad hétre kihozza. Gondoltam: érdemes volt élni!
Este tízkor úgy érkeztünk meg Anglia fölé repülővel, hogy a felhők fölött épp akkor ment le a nap. Ilyet én még soha életemben nem láttam! Azt szoktuk látni, hogy a felhők alatt alkonyodik. Nem! Most a felhők fölött, és este tízkor.
Na, lementünk a tengerpartra, kuli, kuli, bőröndök, hátizsák, izé, sötét volt és iszonyatosan gyönyörű fények mindenfelé. Itthon, hiába volt augusztus, akkor már második hónapja esett, hideg volt, de Brightonban, amire nem volt még példa az éghajlat miatt, meleg nyáridő. Én hidegben és esőben depressziós leszek, gondolom, ezért is parancsolt ide Robi.
Tűz égett a parton, fiúk és lányok ültek körülötte, de ezt nem láttam, csak a tűz fényét. A Robim nagyon laza kölyök, mondta, hogy menjünk oda hozzájuk. Erre Mari nagyobbik fia, a normális: vadidegen emberekhez hajnali háromkor? A vagány Robi: ne aggódj, mindjárt összebarátkozunk velük.
Két idősebb nő, kuli, kuli, bőrönd, hátizsák, izé, odamentünk. Spanyolok, olaszok, ez egy egyetemi város, semmit sem szóltak, a cigi úgy járt körbe, mintha egyébként világéletükben ismertek volna minket. Egyszer csak az én Robim azt mondja, hogy iszonyú éhes, most már menjünk haza. Mari: rengeteg ennivalónk van -, és kitettük mindet. Tudtam, hogy hosszú út lesz. Mari is olyan, mint egy tyúkanyó, úgyhogy száz szendvicset csináltunk legalább, annyit, hogy meg se tudtuk enni.
Robi: jaj, paprika, téliszalámi -, anya körözöttet is csináltál, meg tojáskrémet! Körbejárt a maradék uzsonna. Mari kivágta a savanyú alma csumáját, fölcikkelyezte, citromot facsart rá, ettől nem barnult be. Hú, ez a legjobb szomjoltó! És hát ettünk közösen. Egy spanyol srác kérdezte: ez milyen paprika, és ez milyen szalámi? Mondtuk, hogy magyar, és effélékről társalogtunk. Gyönyörű volt a tűz, az éjszaka, a part, helyesek a fiatalok.
Poirot dependens vagyok. Nekem, az idegnyugtató a Poirot! Az egész krimisorozatot láttam, rengeteg Poirot epizód játszódik Brightonban. Képes vagyok azért betenni a dvd-t, hogy láthassam, milyen fantasztikus az a karkötő, meg az a kalap, hogy milyen színű a cipőhöz a zsabó, ilyeneken élvezkedek. És itt vagyok az összes helyszínen.
Jó, menjünk vissza, fogjunk egy taxit, bár nem laktak messze, éjszaka azért mégse gyalogoljunk a bőröndökkel. Robi talált egy gurulós komputer széket az úttest közepén, semmi baja nem volt. Ez pont jó lenne neki az íróasztalhoz, mondta. Hárman bérelnek egy házat. Fönn van három szoba, lenn egy nappali, tipikus angol ház.
Hogyan menjünk haza -, a sok bőrönd, meg sokan is vagyunk, hát rendeltek egy kombit.  A taxis megállt, elkezdtünk bepakolni, a széket is.
Ez a pakolás volt az első élményem, illetve a második, mert az, hogy tűz mellé lemehetsz, és azonnal, vagyis öt perc múlva mindenki haver: azért én már idősebb vagyok és a Mari is, ennek ellenére, hogy csak kölykök voltak a parton, semmi nem volt, egy pillanatnyi hőkölés sem.
Mondom Marinak udvariasságból: ülj előre, én majd hátra ülök a Robi ölébe, jobban elférünk. Beülünk, mire beül mellénk hátulra a taxisofőr is, hogy jó, akkor vezessen ő, mármint Mari. Nem vettük észre, hogy a taxiban elöl, csak egy ülés van. Nem háborodott fel a sofőr, halkan mondta: akkor vezessen a Mari. Ezen szétröhögtük magunkat. Ez volt az első estém, pontosabban hajnalom Brightonban.
Hazamentünk, lefeküdtünk, de másnap a kölyöknek mennie kellett az étterembe dolgozni. Azt mondja, mit akarsz, hát ezt választottuk. Hát, én innen nem tudok lemenni az óceánpartra, hiába volt elég egyértelmű az út, akkor sem tudok. Azt mondja: jó, akkor gyere velem reggel, leraklak az óceán partján, délben meg érted megyek. Ez nekem tökéletes, reggel kilenc óra volt, őrjöngő napsütés, és harminc fok hőség.

Ott állt a Robi, mondom neki: már éltem pár hónapig Angliában és csak hideg volt, meg sötét és soha nem sütött a nap. Budapesten, most szintén sötét és hideg van, esik az eső, hiába van nyár, és nem hoztam fürdőruhát. Erre a fiam: nem tétel, majd lefelé menet veszünk egyet. Életem legszebb fürdőruháját vette meg, ilyen szépet még nem láttam. Kiterítettem a plédet, feküdtem az elképesztő fürdőruhámban egyedül az óceánparton, délelőtt tízkor és ömlött a nap. Hihetetlen, hogy a legsötétebb semmiből jövök ide, ahol száz éve nem volt ilyen meleg. Másnap fürödtünk az óceánban. Engem megtiszteltek az Istenek a napsütéssel és a meleggel.
Egy hét alatt annyira feltöltődtem, hogy mikor hazajöttem, Misivel, az idősebbik fiammal azt beszéltük meg, hogy kijön hozzám Pesterzsébetre dolgozni. De, ha kijön, akkor kiteszem a napra, megkajál, ilyesmi, ha én megyek hozzájuk, akkor elmosogatok, meg nem tudom mi, ezért a Misi kitalálta: anya, az irodában találkozunk minden nap tizenkettőkor, ha esik, ha fúj. És kétszer öt nap alatt befejeztük a munkát úgy, hogy szombat, vasárnap pihentünk. A határidő előtt két nappal beadtam, amit kellett, annyira feltöltődtem egy hét alatt Brightonban.
Ott csak pihentem. Robi kérdi: anya spenót, bundás kenyér, oké? Mondom, jó. Este elviszlek vacsorázni, utána iszunk valamit, és elmegyünk sétálni. Máskor meg: anya, krumplistészta lehet? Egy kis brassói? Minden nap főztünk Marival, és esküszöm, hogy hosszú idő óta nem éreztem ilyen jól magam.

Robi étteremben dolgozik az egyetem mellett kedden és csütörtökön este hattól, éjfélig, szombaton meg tizenkét órát. Ezzel megkeres annyi pénzt, hogy fenn tudja tartani a bérelt házat és engem is meg tudott hívni.
A második, harmadik nap mondja, hogy bevisz az üzletbe. Megjegyeztem a nevét: Mokkachino. Hogy, az milyen finom! Na, kihozták a mokkachinót, minden kollegájának bemutatott, megérkezett a tulaj is. Bambino, kiabál Robi felé messziről, aki nála három fejjel magasabb, Bambino! Imádja, libling, érezhetően más a légkör, mint egy itthoni munkahelyen.
Angliában egyetlen zöldpárti polgármester van, az is Brightonban. Nahát, ez látszik is a városon. Minden átkelőhelyen létezik a zöldkontroll. És ez mindennapos gyakorlat. Ha megnyomod a gombot, két másodpercen belül átmehetsz, tied az elsőbbség, mert te vagy a gyalogos. Mész az utcán, ott is vannak sikátorok, de ha valaki érzi a háta mögött, hogy sietsz, akkor félreáll. Nem azt mondja, hogy anyád, ne lökdösődj, hanem félreáll: tessék, ha sietsz, menjél. Esküszöm, ilyet itthon csak nagyon ritkán tapasztaltam. Milyen jó lehet úgy élni, hogy az utcán nem a halálra frusztrált, gonoszságukat rajtad kitöltő emberekkel találkozol! Klassz dolog!
Brighton egy domb, vagy inkább egy kis hegyről terül el lefelé keresztül az útkanyaron, a tengerpart felé. Nagy a forgalom, sok a turista, ezért kétszer két sávon közlekednek a kocsik úgy, mint mondjuk a szentendrei úton. De, itt nem együtt halad a két sáv, hanem háromszor, négyszer kitüremkedik kis szigeteket képezve, amiket parkosítottak. Kicsit többe került az út ezzel a néhány kanyarral, de mennyivel szebb! Állampolgárnak éreztem magam. A légkör miatt.
Tömegközlekedéssel utazom Budapesten. Ennyi boldogtalan, szerencsétlen, rossz kinézetű és büdös, vállalom, büdös, ázott kutya szagú emberrel, amennyivel itt naponta találkozom, az rettenetes. Ha felszállok a buszra csúcsidőben, szegénység szag van. Dohos lakásszag, két, három éve nem kitisztított, megázott, borzalmas télikabátszag. Nem arról van szó, hogy az emberek piszkosak, mert ez nem is szegénység szag, hanem inkább szerencsétlenség szag. Tudom, hogy iszonyatos, de ez a véleményem, és ehhez nem is kell vadászkutya orromnak lennie. Brightonban ez nincs.