1.

I. Haralambus bölcs és igazságos királyként él a munu nép emlékezetében. Fénye századokon át tündököl. A kis munuk arca felragyog, ha színes képekkel illusztrált történelemkönyvüket a 14. és 89. oldal között ütik fel. Emlékét számos legenda őrzi, melyek hallatán felragyog a néplélek. Ízelítőként álljon itt egy, a köztudatban méltatlanul elhalványult történet.

2.

I. Haralambus nagy, bölcs és igazságos király volt. Uralkodása idején fennen ragyogott Mununia csillaga. Térdre kényszerítette az egész világot. Trónjának lépcsője ki sosem hűlt, mindig legalább öt fejedelem térdepelt lábainál. Volt ám ott sorállás!

Virágzott a paradicsom a földeken, hullámzott a búzamező, könnybe lábadt a jó király szeme, ha kitekintett palotája ablakán.

A nép nyugalomban és jólétben élt. Bár némely nyughatatlanok sokallották a hadiadóként behajtott dinárokat, és az idegen földön, hódítással eltöltött tíz-húsz évet. Ezek a lázítók a búzamezőket masírozva letipró hadakra sem tekintettek hálatelt szívvel. De I. Haralambus ismerte a bölcs mondást, hogy „A komornyikok szemében nincsenek hősök”, és Mununia nagyságáért erőt véve vajszívén, lakatot tétetett szájukra.

Haralambus nagyon szerette népét. Hogy minél jobban kedvükre tehessen, időnként álruhát öltve olvasott gondolataikban. Udvari tudósai félhomályos zugaikban, fortyogó üstjeik fölött görnyedve lötyögtették lombikjaikat varázslósapkáikban. Az álruha használatát feleslegessé teendő, ipari kamerák, és miniatűr, ám annál nagyobb teljesítményű poloskák fejlesztésén fáradoztak. Virágkorát élte a tudomány.

A bőség ellenére egy szegény alattvaló mégis akadt az országban. Önmagát fogta az eke elé szántotta zsebkendőnyi földjét, csontsovány, ám jólelkű feleségének és tucatnyi fiának (mint az orgonasípok) megtermelje a minden harmadnapi betevő falatot. Őt I. Haralambus néha, az emberi tűrőképesség végső határát kifürkészendő, álruhában figyelte.

Élt Mununiában egy gazdag, de gonosz alattvaló is. Dagadt testével udvarháza tornácán terpeszkedett dagadó pénzeszsákjain. Ő és termetes felesége, valamint tizenkét hájas gyermeke (mint a hajókürtök) rettegésben tartották a környéket. Ütlegelték az állatokat és a béreseket. A gyermekek égő papírt dugdostak az alvó zsellérgyerekek lábujjai közé, majd kárörvendőn kacagva figyelték vergődésüket.

3.

Egy álruhás kirándulása alkalmával megszomjazva, a gonosz gazda udvarába tévedt I. Haralambus, a jó király. Illőképpen köszöntötte a ház urát, és egy pohár vízért esedezett. A gonosz ember arca felderült. „Na, te léhűtő csavargó, most ellátom a bajodat!” – gondolta. Úgy is tett. Fegyveres fogdmegjeivel megfogatta az álruhás királyt. Lekapták húsz körméről, deresre húzták, suhogó vesszőikkel százat húztak a fenekére. Dolguk végeztével kilökték a kapun. I. Haralambus a porból feltápászkodva még hallotta a gonosz uraság hátborzongató kacagását. „Ezt még megkeserülöd!” – gondolta, míg elsántikált.

Nagy nehezen elvergődött a legközelebbi portáig, mely véletlenül éppen a szegény család háza volt. A galamblelkű asszony és az orgonasípok nagy szeretettel fogadták a jövevényt.

Megmosták és összevarrogatták fenekén a vérző csíkokat. Friss forrásvízzel itatták.

Megérkezvén a szegény gazda, lekantározta magát, nyájasan köszöntötte az idegent. Szerencsére épp harmadnap volt, így asztalhoz ülhettek, és együtt fogyaszthatták el a finom kőlevest. Az ebéd végeztével I. Haralambus megigazította álruháját, hálásan köszönte a vendéglátást. Búcsúzóul a következő tanácsot adta a szegény embernek: „Látom, földeden remekül megterem a sáska! Az a hír járja, hogy a király minden mennyiségben vevő rá. Most telepíti legszebbik vadaskertébe őket.” Majd sebeit fájlalva elbicegett palotája felé.

4.

A palota elé nemsokára megérkezett hosszú sor zárt szekérrel a szegény gazda. Ámult is a nép! De a király csodák csodájára három zsák arannyal jutalmazta kedves vendéglátóját. A sorálló fejedelmek gyanakodva méregették Haralambust, sanda reménykedéssel dörzsölték össze tenyerüket, megőrült ez az ember.

A jó király búcsúzóul a következőket mondta a most már gazdag gazdának: „Szólj gonosz szomszédodnak, hozza el ő is a sáskáit, bőségesen megjutalmazom!”

A kapzsi gazda, látván az aranyakat, megörült a hírnek. Pénzzé tette udvarházát, földjét és ingóságait, felvásárolta az egész sáskapiacot. Kígyózó karavánnal érkezett a királyi palotához. „Kiforgatom ezt a hibbant királyt a vagyonából” – gondolta, de nem mondta.

A király pedig fegyveres fogdmegjeivel megfogatta, deresre fektettette, és jól elnáspángoltatta.

Bicegve menekült a kövér gazda termetes feleségével és tizenkét hajókürtjével.

Az igazság ezúttal is diadalmaskodott, győzedelmeskedett a jó. I. Haralambus, a jó király elégedetten térhetett vissza trónja lépcsőjén térdeplő vazallusaihoz.

Ám ekkor komoly bonyodalmak támadtak. A két sáskahad egyesülve komoly haderőt képviselt.

Falatozni kezdtek. Bekebelezték a palotát I. Haralambusostól, vazallus fejedelmestől, fogdmegestől, udvari tudósostól. Szőröstől-bőröstől felfalták Mununiát, szegény gazdástól, aranyostól, sovány feleségestől, orgonasípostól, gonosz gazdástól, kövér feleségestől, hajókürtöstől. Még a lelakatolt szájúakat is megették!

Az éppen külföldön csatározó hadsereg maradt csak hírmondónak.

5.

A történelem az esetet a „811. évi rettentő sáskavész” néven tartja számon.

Az országot a hadsereg segítségével II. Haralambus építette újjá.

II. Haralambus nagy, szép, bölcs, igazságos és teremtő királyként él a munu nép emlékezetében.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Császár László 1953-ban született Vácon. Újságíró, író. Szerkesztője volt a Jelenlétnek, a Szabad Európa Rádiónak (Amszterdam [tudósító], München [szerkesztő], Budapest [irodavezető]), a Magyar Narancsnak. Alapító-főszerkesztőként 1986-ban Hangaar címmel kazetta-folyóiratot indított Amszterdamban. Számos verse és novellája jelent meg hazai (Új Írás, ÉS, Mozgó Világ, Holmi stb.), illetve nyugati magyar folyóiratokban (Új Látóhatár, Szivárvány, Arkánum stb.), valamint antológiákban.