Lányomnak,

                                                             A Mária-templomban a Mátrában

Ezerféleképpen érlelődik minden itt köröttem,

s elnézem, s részenként most is érdekel,

s az is, hogy a szellőrózsa ide térdepel,

hiszen jártam már itt hajnali ködökben.

S amikor az eső cseppjei

arcomat verdesve lelkesednek,

egyre szelídebbnek

termik a nyár csermelyeit.

S amikor az eső cseppjei

arcomat verdesve lelkesednek,

egyre szelídebbnek

termik a nyár csermelyeit.

Nem szólhatok erről szabadabban,

mert mindig tudtam, itt dobog

a létezésed a dombokban,

s mert tőled boldogok

ők szólnak rólad a szavakban.

Illatos kamilla folyama a réten.

Gyerekkoromban úgy éreztem, hogy ilyen a szeretet.

S ma itt csodák nyílnak neked

egy melengető képben.

Sejtettelek a reszkető nyárban,

s a kora ősz bolyhos neszeiben,

titkok beszédében,

s minden sóhajtással védem:

ez az elmondhatatlan ez a jelenő áram

az egyetlen igen.

Jó volna belül lenni a teljességen,

szemlélődő odaadódásban,

mint a fényt lélegző hársfa,

tűnődve, tudatlan védettségen.

Én gyakran szomorú vagyok, s csendes.

Lombokban bontakozik a hitvallásom.

És meg tudom élni a méltóságot,

mely dísztelen, és közel van Istenhez.

A sarkos évek nem mérhették olcsón

döntésüket, hogy elvegyék rólam,

jelen voltam sok tennivalóban,

s lerítt róluk – nem segítik sorsom.

De az, akihez alázattal,

magamat kérve szólok most is,

virágok réti csészéiben mosdik,

és mint a lélek, kertetlen, házatlan.

Én voltam itt, a bükkerdő szegélyén,

ki futó ösvényen bólint, megáll,

este felé, hogy a nap lejár,

... a távolban falusi ház, füstölgő kémény.

S fehér vásznakkal a bájos asszonyok

a hajnalra várnak, harmatot szedni,

ez a hazám itt, mit mondjak, ezernyi

betűként a levelekbe írt titok.

A szeder fonákján ez a tenyerem rajza,

a hársfa itt lélegzik a tüdőmben,

ilyen mindenségből nőttem

árnyként vagy méhrajjal a létbe rajzva?

Mégis elmélyülten, hallgatag derűvel

íme áthallgatom magamhoz a kinti

remegést, mely örömmel érinti

érzékem, s mely szenvedésben tűnt fel.

Mit szólhatok én – egy szigorú tükörben?

Az Istent innen elzavarták

kertelt charták.

(Voltam én is törpe.)

S ő hordta keresztjét szekérút menti

libafű-pázsitos árkok partján,

vigasztalta margaréta, pipacs és borostyán,

s a lábához borult – a falusi Krisztust szeretni.

Lapos bádogteste volt a jel,

sugárzott mégis, meggörnyedt,

napszámok mellé állt, kicsit könnyebb

volt így húzni a kapát

Együtt élve az ő szenvedéseivel.

Saját arcra lelve így. Nehéz.

önsorsán éldelve, bujdosó

igazzal, de saját sorsában olvasott

az, aki a versbe néz.

A reggel rideg, jeges, bronzderes.

Erdőkben rekedt a börzsöny ősz,

ám az ország útján motoz, elidőz

                            a hajnal, éledez.

Voltak évek – táncolták a sarcot,

s a Krisztus-arcú gabonaszemek

óhajtott jövője odalett,

üvöltő padlásokon szél marsolt.

S most, hogy újra pelyhezik a föld,

a barázdákra élő fény borul,

leszünk az életre tanúk

az ember előtt.

(2002–2012)