Anyám. Ő más volt. Őserejű táj,
mely egyként áll ha fényt, ha vihart.
Sosem lázadó, értem szenvedő,
kétségeim közt a megtartó erő.
Míg gyerek voltam mesélt sokat,
hozzá bújva éreztem a hangokat,
s a jót bűvölő-varázsló szaván
merengtem Tündér Ilon arany haján.
Csodásan éltek bennem a szavak:
suhogott erdő, csörtetett patak,
és több, megannyi hangzó látomás,
melyeket álmom folytatott tovább.
Gyermekvilágnyi óvó menedék
volt Anyám. Hit, cél, irány, fék.
A szegénység nyomasztó terhével
vállán s szívének tiszta tüzével
látom Őt. Sokat fáj az emlék:
dolgozott értem, karéj kenyérért.

Elnézem olykor, milyen gyűrött az arca!
Régen? Mosolygott, nem mutatta
ki a szenvedését! Sugárzó szemét
rám szegezve, nézte - győzedelmét!
Úgy nevelt fel, mint szép egyetlenét,
kire feltette sorsát, életét.
Sebeim, tudom, Neki is fájnak.
Hej, anyai szív! Rám mások várnak,
mások gyötörnek. Elhallgatom
előle - érzi Ő! - sok kínom, bajom.
Férfisors ez. Éltet s könyörtelen.
Így indulunk a fényben jeltelen
felkarcolni időnkre a jelet,
hogy éltünk, voltunk s - szebben is lehet!
Megyünk, férfiak, míg a föld befed.
Anyák, ti konok, örök szeretet!