Mikszáth Kálmán tiszteletére, halálának századik évfordulóján (Sz. Zs.)

Bizony, bizony, mindig van virág Lászity Gyorgye sírján, habár senki sem tudja, hogyan s milyen kezek által kerülnek azok a csokrok, bokréták, koszorúk oda.

 Szilaj legény volt, s bolondítóan jóképű a fiatal Gyorgye. De miért ne nevezhetnénk Györgynek? Hiszen magyarul beszéltek, gondolkodtak, magyarul éltek ők a családban, még ha az a bizonyos „béke” át is rendezte szülőföldjüket a határon túlra.

 Igaz, volt mindenféle nemzetség a felmenők között, talán magyar a legkevesebb, s lehet, hogy ez okozta az állandó perpatvart, veszekedést a családban, mégis, a szívük mélyén magyarnak vallották magukat.

 Talán a Tisza, a Délvidék szelíd tája, talán valami megfoghatatlan varázslat tette, de rendületlenül őrizték magyarságukat. Aranykor volt akkoriban azon a vidéken, György és ikerbátyja pedig az aranyifjak életét élte, pazarolta a nagy tudományú és ügyes kezű apa által megszerzett, s még valamennyire megőrzött vagyont. A gyár, a fémfeldolgozó üzem már régen átment állami tulajdonba. A két ifjú a legmódosabb legénynek számított az idők folyamán várossá növekedett faluban.

 Aztán, ahogyan az már lenni szokott, György beleszeretett egy lányba, a híresen szép Zsuzsannába. Nagy sebbel-lobbal össze is házasodtak, még az egyetemet is félbehagyták, a szülők, főként az erős apa nagy bosszúságára.

Zsuzsannáról azt suttogták, hogy csak a vagyonáért kellett neki a legény, Györgyöt pedig erősen csábítgatták a szebbnél szebb lányok. Egy év után el is váltak, hogy aztán mégis örökre együtt maradjanak, még a hamvaik is a sírban.

 Szép házat építettek, lassan-lassan megkomolyodtak, habár György gyakran éjszakázott máshol. Sohasem derült ki, merre is járt, akkortájt nyomozó volt. Szerzett is magának sok barátot, de még több ellenséget. Zsuzsanna finom arcát pedig egyre mélyebben árnyékolta be a bánat. Talán ezért is született súlyos szívhibával az első kislányuk, aki egy percet sem akart itt tölteni, ebben a világban, de megmentették.

Élték az életüket, míg egy napon kitört a háború. Számítottak-e rá vagy sem, ki tudja. Arra, hogy el kell menekülniük, biztosan nem. De megüzenték Györgynek, hogy mennie kell. S ez egy olyan vidék volt és olyan háború, hogy ha „megüzentek” valamit, akkor annak meg is kellett történnie. Egy jó barát is szólt: „Gyuri, menjetek el!”

Kapkodva indultak. Még az étel is az asztalon maradt. A család később Zsuzsannát okolta emiatt is. Ott kellett hagyni a berendezést, a szép ruhákat, a játékokat, elég volt vinni a kislányt s a pár hónapja született másodikat.

 Átjutottak a határon, kezdhették újra az életüket. Az elhagyott ház az évek során csak hanyatlott, s az otthon maradottak úgy adtak túl rajta, hogy még csak nem is szóltak róla. Persze, úgy tűnt, Györgyék már úgysem térnek vissza: új hazájukban, az óhazában otthonra leltek. Ha látták volna azonban, hogyan barázdálták be a gondok Zsuzsanna arcát, ha tudták volna, hogyan bukott bele György minden vállalkozásába, és hogy nem házat, de még lakást sem sikerült szerezniük, albérletről albérletre jártak, meg kellett küzdeniük a tartózkodási engedélyért, s hogy az állampolgárságról hosszú évekig nem is álmodhattak…

Szóval, ha ezt mind látták és tudták volna a rokonok és nem csak a rokonok, akkor talán minden másképpen történt volna. De nem tudták, s aki tudta, nem tehetett semmit.

Bár magyar óvodában, magyar iskolában cseperedtek a kislányok, és egészen olyan volt, mintha minden rendben volna, Zsuzsanna egyre nehezebben viselte a terheket. Aztán egy teljesen közönséges hétköznapi délelőttön megállt a szíve, mit sem törődve többé az állampolgársággal.

 György egyedül maradt a lányaival, de ő sem sokáig. Rákot diagnosztizáltak nála, a végső stádiumban. Szeme, arca megszürkült. Teste gyermekivé soványodott. Nem adta fel. Az állampolgárságért küzdött, azért, hogy a gyermekek magyarok maradjanak, s legalább árvasági támogatást kapjanak majd.

Nem volt egyszerű a feladat, de akadtak jólelkű emberek, akik segítettek. György már csak ritkán kelt fel az ágyból, ám az eskütételre boldogan készült. Betegségtől reszkető kézzel, mégis nagy gonddal formálta aláírását. Sikerült megszerezni az állampolgárságot.

 Úgy két hét múlva aztán a hivatal küldött egy levelet, hogy még egyszer fáradjon be, mert György keresztnévvel írta alá a hivatalos papírt, de arra akkor még nem volt jogosult.

A levelet a két kislány olvasta el, mert édesapjuk pár nappal azelőtt meghalt.

 Mindig van virág Lászity György és a hajdan szép Zsuzsanna sírján. Megilleti őket vagy sem, ki tudja?

Szeged, 2010.