Rögtön a nagy nyakláncok éjszakája előtt történt az az eset, amikor gombák gurultak, vagy a gurulások gombáztak. Irtó nehéz lenne a zuhanás pontos formáját azonosítani.
Kerek, jól megrakott asztal körül ültek, de rengeteg ember van, aki azt képzeli, hogy nem ő a Lajos. Ehhez nem árt ismerni az "Úristen, én vagyok a Lajos" végződésű egykori jelenetet, amiben Kazal László boldogan nyakalt, és vedelte az ingyenest. Úgy volt, hogy az a bizonyos Lajos mindent áll, de a sötét szemüveges tökrészegség adott fázisában a gondolkodás már csak szende gomolygás... Hát így valahogy, vagy ehhez hasonlóan esett az eset.

Hátrasapka gyúrt, dagasztott, domborított azon az estén. Jó kedve volt, egymás után négyszer elénekelte el a “Fül, fül pirogjai a zöldnek” kezdetű életveszélyes dallamra átírt saját szöveget. Még párszor szemcseppentett Tubarózsa plüssmacijának, aztán úgy gondolta, ne pocsékolják a drága terülj-terülj tompítót, még akkor sem, ha... Ha mi? Ez itt a nagy kérdés, mert ő nem volt tudathatárokon túli Lajos, arra az egy estére nem kért határátkelési engedélyt. Együtt mentek, mindenki belátása szerint rendelt, ettől púposodott minden úgy az asztalon. Hátrasapka soha nem tekintette magát visszapillantó tükörnek. Előrelátó emberként, amikor adott pillanatban fejben összeszámolta a kifizetni való méreteit, nyíltan, de rendkívül hanyag hanghordozással megkérdezte, kinél mennyi pénz van. Nála egy, akkoriban sokat érő százas rejtőzködött, aminek a negyedénél többet nem szeretett volna a szétpukkadt piros léggömbök és szappanbuborékok sorsára juttatni. Amikor meghallotta a sok nulla végösszegének nulláját, becserepesedett, mint egy zölddel teli apró virágágy.
Úgy két és félszer a százasának összegénél tartottak. Most mit csináljon? A Hold sajtját nem reszelheti le és ez a drága társaság simán áthárítja a felelősséget. A harmatcsepp, harmad érzéketlenségével nevezik át meghívónak. Nem mondom, volt némi igazság a dologban, de hogy ő lenne a Lajos, azt ő sosem állította. 

A többiek mord orcátlanságnak nevezték átverésüket. Na bumm! Ő, meg az átverő?! Kezébe vette a helyzetet, pedig semmi kedve nem volt össze-visszanyúlkálni és azonosíthatatlan fogalmakat fogdosni.
- Te Hátrasapka, én rendelek még egy nagy pohár brandyt, most már azért is alapon - csápolta oda hangjával Sokadjára 
– Rendelj kérlek a saját felelősségedre.
- Ne sértegess, olyan nekem nincs!
- Tudom.
- Meginnék még egy pohár cseresznyét!
- Én is!
- Én is!
- Én is!
Kiabálták kórusban Csaptragacs villámötletére.
- Emberek! Pincért az asztalnak, mert zuhan a repülés!
Nagyon érdekes! Bár azt gondolta, hogy egybegyurmázás helyzetébe került, de a kacsintó tekintetek szélvész sebességgel rántották magukhoz az egyetértést. A pincér térült, ők pedig fordultak a rendelés után.  
Lányoknak könnyebb lejtőn rohanni, fiúknak épületkerülős, picit lejtéssel könnyített óriásit vágtatni. Valószínűleg sebességi rekordokat döntöttek, alighanem senki sem érhette volna utol őket. 
Bár nem egyeztettek, mégis a park szélén préselték össze a rácsokat a fiúk és lányok kifulladt lihegéssel. Még a katona is, az a bizonyos, aki meghívta, vagy mégsem a társaságot. Percekig levegőért kapkodtak, majd mikor ismét bevetésre kész állapotba kerültek, ahelyett hogy a nagyon messze távozás összevarrott mezejére léptek volna, ugyanaz a Sokadjára jáspisolta Hátrasapka szemébe.
- Azt mondtad, van egy százasod, nem? Na menjünk a Daciba! Szeretem az esti kávét, ott majd bérbe vehetsz nekem egy duplát. Ez a rétesbéles meghívott minket, irány a generalisszimusz mellett fel az emeletre! 
Hátrasapka nem hüledezett, nem is ellenkezett. Mögötte viharfelhőkbe bújt szivárvány, előtte ugyanaz derűs égre patkolva. Nem kapták el, ennyi belefér még, gondolta. Rosszul!