Szép nyári reggel a lányommal iskolába indultunk.  Mindketten a délelőtti váltásban voltunk beosztva. Én dolgoztam, ő tanult. A fiam, aki akkor még alsós volt és másodikos, de meg kell jegyezzem, hogy egy évvel előbb beadtam az iskolába a pszichológus és a leendő tanító nénije javaslatára, amit soha többé nem tennék meg. Játékos maradt, és hiányzott neki az ovi.
Kissé eltértem a tárgytól, de ott folytatom, hogy nem  hagytam őt egyedül, egy asszonynak kellett volna vigyázni rá.

   Azzal a tudattal, hogy odahaza minden rendben van. Lóri tanul, utána társaival játszhat az emeletes házak közötti téren.

Javában tartott a harmadik óra. Verselemzés kellős közepén tartottunk, megfelelő hangulat töltötte be a tantermet. Nyolcadikosokkal voltam, akik már éretten tudtak hozzászólni a témához, amikor valaki kopogtatással összetörte a felépített varázst. Ilyenkor ordítani tudtam volna. Belépett az egyik takarítónő, és megszólalt.

-Az igazgató hívatja, de rögtön.

- Most, az óra kellős közepén?

. Jőjön gyorsan!

  A gyerekekhez fordultam, és megkértem őket: véleményeiket írják be a füzetükbe.Rögtön jövök-gondoltam én.

Az igazgató a folyosón várt, és izgatottan a tudtomra adta: olyan gyorsan menjek haza, ahogyan csak tudok, mert a fiam fenn van az emeletes ház tetején, és kaviccsal dobálja a járókelőket, ami még nem is volna akkora baj, de a ház szélén, a peremén áll.

Egyenes fedelű házban laktunk akkor.

Ösztönösen felkaptam a szatyrot, amiben paradicsom pihent, várakozott rám.

Rohantam, mint az őrült haza. Az én drágalátós kisfiam megszólalt.

-    Nézd csak anyu, hol vagyok! Te nem mersz ide feljönni!

Szavait kaján rötyögés követte.

-Igazad van kisfiam- igyekeztem nyugodtan beszélni, de a gyomrom görcsbe rándult, a térdem remegett, csak egy rossz mozdulat, és lezuhan.

Gyors ötletem támadt. Magam sem tudom hogyan.

- Figyelj ide Lórikám! Most mutatok Neked valamit.Nézd csak- kivettem egy paradicsomot a szatyorból.

-  Nézd csak! Itt van a kezemben ez a paradicsom! Most megfordítom a tenyeremet, és a földre dobom. Látod mi történt?

- Szétloccsant a paradicsom.

- Ha onnan leesel, te is így jársz, mint ez a paradicsom. Láttad?!

- Igen.

   Na mos szépen elmész a tető széléről, egész a közepére. Én hívok segítséget, valahogy lehozunk.

-    Kapok csokit ha lejövök?

-    Majd akkor megbeszéljük – kapsz ám, gondoltam magamban.

-    Kapok?

-    Kapsz!

 Ígértem volna még torony órát arany lánccal is, csak épségben lekerüljön a tetőről.
Igen ám, de a vaslétra, ami a ház beugró részére lett felszerelve, annyira elrozsdásodott, na meg a testes férfi, aki indult volna érte, gyorsan visszalépett, mert a létrát elengedte pár helyen a  szög, amivel a falba volt erősítve. A gyerek sem mert elindulni lefelé, de nem is engedtük neki.
Tehetetlenül álltunk, amikor megérkezett az egyik szomszéd, aki alacsony, sovány ember volt. Odafordult hozzám, és így szólt: „ Ne féljen, én lehozom a gyereket.”

-    De a létra…

-    Minket kibír. A férfiak minden esetre álljanak itt, és nyomják a falnak a létrát.
Nekem úgy tűnt , mintha órákig tartott volna a folyamat, pedig gyorsan leértek. Nézett rám szótlanul a gyerek, és várta: mi lesz.

Mindenki megkönnyebbült, és lassan távoztak.

-    Először :megköszönöd a szomszéd bácsinak, amiért lehozott.

-    Másodszor: megígéred, soha többé nem mész fel a háztetőre.

 Ez mind lezajlott, és akkor jött a fejmosás.

-    És a csoki?

-    -Most nem. Majd kivárom, hogy betartod-e a szavadat.

Belegyezése jeléül nagyokat bólogatott a fiam.

               Pár nap múlva jövök haza az iskolából, amikor, az aznap kezdő fiatal Üveges orvossal összefutottam. Ismertem őt, még a gimnáziumból.

-    Radmila, ma van az első napom a munkahelyemen. A fiad a frászt hozta rám! Alig tudtam a héztetőnkről leszedni (  ami a tetejében nem egyenes volt), de sikerült. Nem szerettem volna az első rendelésemet a háztetőről leesett gyerekkel kezdeni. Azt sem tudtam volna,  mivel  kezdjem az elsősegélyt, ha…

-    Megőrülök ezzel a gyerekkel!

-    Nehogy bántsd nekem!

-    Te csak bízd rám! Különben köszönöm szépen!

-    Ez a gyerek életre való.

-    Ha valaki tudja, akkor én nagyon is tudom.

-    Az ilyenekből lesz a stramm ember, csak várd ki a végét!

-    Ja, igen, csak éppen nem látom a végét!

Hazamentem. Most aztán elővettem a pedagógia, pszichológia, metodika és mindenfajta tudásom legmagasabb alkalmazási módszerét, és jól elnáspágoltam őkelmét.

Egész idő alatt azt kérdeztem:” Felmászol még a háztetőre?!

-    Nem, neeeem, brühühühühü, bömbölte, neeeeeeem, ígééreeeem.

Ezek után betartotta a szavát.

Van egy nagyon jó mondás: A verés a mennyországból származik. (Bátiná je iz rájá izáslá- így olvasd).

U.i.  Most hányta el a fél méteres havat a fiam a házam elől.

Bizony igaz a mondás!