Így nem szóla Zarathusztra

 

...mondják azt is, hogy Nietzsche

azért hirdetett egészen már irányt,

hogy érvénytelenítse

vonzalmaimat köznapi dolgok és egymás iránt...

 

mégis – ha újrakezditek a karmikus

időt, én annyit mondok,

hogy mint valami keramikus,

forgassatok mezítláb egy fazekaskorongot.

 

Ha kipróbáljátok,

micsoda élvezet,

és borosbögrét emelek rátok,

idenézzetek!

 

Bár lehet, hogy valami kármentő

mellett ácsorgok,

s felvihog pár nemtő,

mert a bor rámcsorgott.

 

Nem baj / – így nem szóla

Zarathusztra /, készítünk új készletet:

„Egészségünkre!”, s nem marad le róla

az ékezet.

 

 

Kapásbor

 

Ezek a jó borok

a munkánkból teremtek.

 

Volt dolog

a hegyben.

 

Napközben a kapásbor:

„Ízlik?”

 

Esküszöm, hogy máskor

se úgy a tiszta rizling.

 

A soron akkor ott,

úgy tíz körül

 

a nap már a hátamon forgott,

mint valami köszörű.

 

S kiáltott a gazda,

lóbálta az üveget:

 

„Mit csinálsz a gazba’?

Idesüss, gyerek!”

 

No és ittuk-e?

Azám. A második felöntést.

 

De a tüke

igért jó termést.

 

Hej, haj, hozzáittam

fröccshöz, borhoz

 

az eget, a nyíltan

berzenkedő bokros

 

határon túl a

rétet,

 

meg mindent, amerre indulna

jókedv, ígéret –

 

Pincepörkölt

 

Pincepörkölthöz

nem a pincét pörkölik,

miközben a bort

hörpölik.

 

Bögréből iván,

de nem szódalével,

ám néha a húsra

egy-egy félbögrével

 

loccsntván, hadd igya,

kell rá ennyi még,

jancsikályhába

száraz venyigét

 

tömögetve,

csak lobogjon,

de a kedvünk

ne fogyjon.

 

Ugyanis az a jó,

ha bors, bor, paprika

sem marad ki,

úgy merik a

 

tányérokba

– se szék, se asztal –

de megbirkózunk

a szafttal.

 

S miközben tömöd

a fejedet,

a hegy fölött

átnevet Benedek.

 

Szőlőfürttel

 

Néztem, hogy a borfolt szétterül

a kifeszített abroszon,

s nem tudom, miért élveztem,

bizonyára a déli érzékekhez tartozom,

bár nem beszélek négerül.

 

A véletlenül felborult pohár bor

nyugodtan itta be a szűz rost anyagát,

mint amilyen természetes módon

kerül kézbe metszőolló vagy éppen szívlapát.

 

Ámde akkor megorrolta mozdulatom testszagát

bizonyos elvárás valamilyen együtt-valóságban,

s én – hogy úgy mondjam – egy esetleges

hálózsákban

 

nem maradtam. „jojcakát!”

 

Nem is tudom, hová tűnt el.

Később találhatott volna ürügyet,

s én szőlőfürttel

köszönhettem volna.

 

Ilyenek ezek az ügyek.

 

Nagyanya – Dolina felé

 

Leginkább a nagyanyát fogyasztom,

végülis – versekbe írom át, s így egyre inkább

elfogy onnan, ahol van, fogy-fogyogat,

 

ámde – milyen furcsa változás –

miután fönn megjárta a tiszta égi arcot,

itt lenn a gyerekbe mozdul át,

 

hej, nagyanya, micsoda zsivány

tréfamester vagy, te, Káré Magda,

Kiírlak a Dolinából, ahol harmatos

reggelen mentünk Nógrád felé,

én, mint gyerek, te meg a botoddal

tapogattad a rendes kemény szekérút

közepén a fűcsíkot, te, nagyanya,

 

               te nagyanya,

 

nézd csak, hogyan fogyasztalak

ide, ebbe a időbe,

ahol testesülsz

a lányom felismert fejtartásában,

s persze, bennem is, amint a kedvesem

előreszalad, bevár,

 

akár én téged, nevetve, Káré nagymama.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés