2014.09.12. 11:10, Dudas Sándor
Állsz a csukott ajtó előtt, miután
csengettél és figyelmet erőltetve
magadra, elképzeled a közeledő
léptek zaját, távoli múltból halló-
idegeiden ragadt éles csilingelés
rémlik, miközben bizonytalanul
tippelsz: itthon van egyáltalán?,
hümmögsz, mert nem érkezik
válasz kérdésedre se bentről,
se kintről, minden előfordulhat,
érzés sürget, jöhetne már, végtelenre
nyújt időt a tétlenség, a néma
várakozás, inkább fel kéne adni,
elindulni visszafele,
ez volna a legegyszerűbb,
de mégse, mert ha már itt vagy
s jeleztél, habfelhős kádban
találta a csengetés, hangulata
olyan, nem akar senkit maga mellett,
könyvbe merült, nem hallotta,
lehetséges mentségek támadnak
s elsimulnak, mint a hullám,
rászánsz még egy kis időt, merthogy
objektíve más időben állsz, otthon
zavartalanul megfesthetnéd azt
a nyugtod nem hagyó akvarellt,
amin a város régi víztornya, előtte
a vízfolyós díszkút tetején
pelikánszobor, ezelőtt emberek állnak
sorban, teleereszteni üvegeiket vízzel,
az égen vörös sáv, két oldalt lombok,
szürke kőkockás tér, nem szólna senki,
hogy ne halványra, és olajjal készítsd,
meg nagyobb méretű legyen a kép,
bármit megtehetnél, kinyithatnál egy
üveg sört, nem igazán kívánnád,
de biztosan jólesne, semmi időáldozat,
a magad ura lennél, előhívnád a nyár
jó ízeit s az élénk színeket,
melyek elraktározódtak benned
az újszilvási kertben, a hegymagasi
Sárkányvölgyben, kiterített pléden
heverve diófa alatt, a távoli Balaton
alig-zöldes víztükre, a badacsonyi
hegy kalapos-zöldje, Kiss Pista
szőlőskertjének sorritmus-zöldje,
fák, füvek zöldje hajnali sűrű
párába burkoltan, piroscserepes
házak kéményén, látáshatáron,
égnek szálló füst imbolyog,
mint a kelleténél több bort nyakalt
ember lépte a kavicsos hegyi úton,
azok a színek visszaadnák a szemed
mögött meggyűlt csendet, hogy bárki láthassa,
milyen volt ez a nyár, nyarad egy más
képbe mentve, de alkotásodról ezt nem
tudhatná senki a képet nézve, de így se kép,
se bebocsátás, az ajtón alig látható repedés
húzódik a kilincs felett, végtelenségbe nyújt
időt a tehetetlenség, a légüres csend,
hangjelzés kellene, mi másnak természetes,
konc a tudatnak, hogy bent mozgás támadt,
felkelt a székből, vagy valami ilyesmi,
hogy végre hallani lépteit, hogy kiszólt: rögtön!,
egyszerűbb az ajtót okolni tehetetlenül, amely
nem hibás, nem igényli hogy várj rá,
aki nincs szemmezőben, kinagyított
üresség vagy, átadva mindened
a várakozásnak, aminek a megszakítása
máson múlik, esetleg rajta kívüli okon,
figyelmed fárad, újra csengetsz,
jelzésed kiüresedve terül szét
az ajtóntúli térben, félszárnyú mondat,
aminek csak állítmánya van.